Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

32.rész

Egy erős rántást éreztem magam mögül, s hangos csattanással zárultak a kapuk az orrom előtt. Felkapott valaki a vállára akárcsak egy rongybabát, majd futásnak eredt. 

Hallottam a fiúk hangját magam mögött, próbáltak dűlőre jutni mi legyen, még engem is megkérdeztek, hogy mégis hova menjünk, azonban le sem bírtam venni a szemem a hátra hagyott emberekről és a hátra hagyott emlékekről. A teremtmények, mint akiknél megszűnt a kapcsolat újra önállóan kezdtek mozogni és szétszéledtek. Nem hallottam lövéseket, nem hallottam kiáltást, beszédet vagy akárcsak egy árva hangot is amitől megnyugodnék, hogy Ő még életben van. De a teremtmények nyöszörgésein és morgásain kívül nem hallottam semmit. Elvesztettem mindent és majdnem mindenkit egy pillanat alatt.

Újra könnyek gyűltek szemeimbe, azonban visszatartottam, s mély levegőt vettem. Az ég felé emeltem tekintetem és megígértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy bárkinek is többet baja essen, akit szeretek és, aki fontos nekem. Az én hibám volt, hogy meghalt anya, nem tudtam rajta segíteni, nem tudtam elvenni a fájdalmát és utolsó pillanataiban is mosolyra késztetni. Az én hibám, hogy Tia meghalt, mert képtelen voltam mások érzéseit előrébb helyezni, visszahúzódtam és ellöktem a szeretetet, amikor pedig szüksége volt rám magára hagytam és szenvedések közepette kellett életét vesztenie. S elvesztettem Jeremyt. Azt a személyt, akivel pár hete ismerkedtem meg, majd szépen lassan kibontakozott előttem és sok mindenre megtanított engem. Tanácsot adott, mellettem állt és megvédett. Őszinte volt és egyenes, mégis talán ezért volt az, hogy őt éreztem a legközelebb magamhoz Devon után, mert olyan barát volt, akit mindenki megirigyelne. Az a sok harc és együtt megélt kaland, a fájdalom, a könnyek és az igazság, a testvériesség, a hit, a tapasztalat és megannyi jótanács minden....

Egyszerűen minden ott kavargott bennem, láttam szemeim előtt minden együtt töltött percet és hallom, hallom ahogy zongorázik. Emlékszem rá, hogy ott ül pontosan előttem. Gyengéden, mégis határozottan üti lefelé a billentyűket miközben türelmesen várja, hogy rájöjjek a megoldásra. Besüt a napfény, megragyogtatja Jeremy szőke tincseit és körülöleli őt a meleg fény, miközben újra és újra játsza a zongorán a dallamot, ami nélküle nem született volna meg. Azt a dallamot aminek hála megannyi teremtmény megmenekülhet és egy jobb helyre kerülhet. Ígérem Jeremy, hogy nem felejtik el neved, örökké hálásak lesznek, örökké hálás leszek neked.

 Szeretlek, s sajnálom, hogy miattam kellett meghalnod. Remélem, hogy odafent vagy a kishúgoddal és meg tudsz nekem egyszer bocsátani, bár én sose fogok magamnak.

Devon én...

- Lula! - zökkentett ki Kemeron a gondolataimból s ránéztem.

Az egyik ház nappalijában ültünk, engem az egyik fotelba helyeztek a fiúk pedig a kanapén ültek és engem figyeltek. Biztos voltam benne, hogy valamit kérdeztek tőlem, azonban arra sem emlékszem, hogyan is jutottunk el ezidáig.

- Jól vagy? - kérdezte Josh, bár láttam, hogy ő is ugyanúgy érez, mint én.

Mindenki arcára rá volt írva a hangulata. Láttam szemeikben a gyászt és a megbúvó könnyeket, s mégis magukban elzárták, mert tudták, hogy észnél kell maradni.

- Valamit el kell nektek mondanom. - mindannyian bólintottak.

Megremegtek ajkaim, éreztem, hogy gombóc keletkezik a torkomban azonban éreztem, hogy meg kell tennem. Szeretem őket, ők is ugyanúgy a legjobb barátaim akárcsak Jeremy és Devon, s bár ezt a titkot örökké magamban akartam tartani, azáltal, hogy arcul csapott a valóság rá kellett jönnöm, hogy nem akarok tőlük úgy elvállni, hogy ne mondjak el nekik mindent, amit tettem és amit érzek. Ha ezért meg is gyűlölnek, elátkoznak vagy a pokolba küldenek, mégis tiszta lelkiismerettel fogok a szemeikbe nézni és tudni fogom, hogy ha bármi is történik talán bevillan majd számukra az emlék, hogy mit is mondtam azon a bizonyos napon amikor minden a feje tetejére állt egy pillanat alatt.