Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

4.rész

Minden megváltozott körülöttem. Az emberek akikről azt hittem, hogy kedvesek, már szörnyetegek lettek. A házak romhalommá váltak, a túlélők menekülni kezdtek. A környezet pedig lassan felülkerekedett rajtunk, majd teljesen elpusztult. A park ahova annyira szerettem járni, a zöld fák, a zöld gyep és a csendes környék, mára már lepusztult. A zöld fű sárgára váltott, a fák pedig elkorhadtak és kiszáradtak teljesen. A csendet felváltotta a teremtmények morgása és hörgése, s ahogy figyeltem ezt a helyet, egyre inkább kezdett előtörni belőlem a zokogás. Már anya halála óta nem sírtam, nem is akartam többet soha, de azt látva, hogy azok a közös és számomra sokat jelentő helyek elpusztulnak, egyszerűen megölnek engem.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - majd a zombik felém fordultak.

Ez volt az egyetlen mondat amit akármilyen halkan is mondtam, mindenhol meghallották és követték.

- Nemsokára itt lesz a vég, és annyira sajnálom, hogy nem lehetek veled Lula. De ne feledd, hogy akármi történjen, te csak mindig énekeld a dalunkat, és utána nem lesz semmi baj. - majd átnyújtott egy füzetet nekem.

A borítójára volt vésve egy számomra idegen nyelven lévő mondat.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - suttogta.

- Mégis mi ez? Olyan, mint egy áldás. - megsimítottam fedelét.

- Mert az is. Áldás lesz azok számára akik már nem lesznek önmaguk többé. Ígérd meg, hogy elküldöd őket a fény felé Lula. Segíts a társaidon, különben te is olyan szörnyeteg leszel, mint a túlélők.

- Ígérem, hogy segíteni fogok azokon akiknek szüksége van rá. Rajtad is segíteni fogok, hogy együtt kerüljünk majd az égbe anya. - suttogtam halkan kezeit szorítva.

- Lula, olvasd el azt amit ebben a füzetben találsz, és megtudod, hogy mi történik itt valójában.

- De nem fogom tudni magammal vinni mindenhova anya. Félek, hogy el fogom veszíteni.

- Ne félj, rejtsd el a parkban, s amikor itt az idő gyere vissza érte, és tudd meg az igazi mesét. Én elmondom neked most egy részét, de a végét csupán ebben a füzetben fogod megtalálni. Addig is segíts annyi emberen amennyin csak tudsz, halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt Lula. - majd átöleltük egymást.

- Ássátok ki számomra a füzetet ami ide van eltemetve, kérlek. - teljesítették kérésemet.

Éjszaka volt, sötét és nagyon hideg. Anya füzetét szorongattam a kezemben és közben próbáltam minél mélyebb gödröt ásni a füzetnek. Körbetekertem egy ruhadarabbal, hogy nehogy megsérüljön az idő során, majd eltemettem. Belevéstem a fa tövébe egy madarat, hogy tudjam mégis melyik fához temettem el, majd elmentem, és nem is tértem vissza mostanáig.

Mikor kiásták, egy nőnek ítélhető teremtmény átnyújtotta számomra majd fogták magukat és elsétáltak. Kiszedtem a füzetet az anyagból, majd leültem a közeli padra és megsimítottam a feliratot.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - majd belelapoztam.

Az első oldalon ott volt anyával egy közös fénykép amikor itt sétáltunk és fagyit ettünk. Mindketten mosolyogtunk, boldogok voltunk, nem is tudtuk még mi vár ránk utána. Éppen elkezdtem volna elolvasni a teljes történetet, amikor a zombik felmordultak és üvöltözni kezdtek. Ezután a fegyverek dördülését, és csattanó hangokat hallottam a távolból.

- Mi folyik itt? - majd elraktam a füzetet az oldal táskámba.

A zombik és a zaj felé sétáltam mikor meghallottam újra a hangját.

- Megtaláltam! Ott van! - kiáltotta a barátainak a fiú majd tovább harcolt a zombik ellen.

Ő és még négy társa fegyverekkel próbálták irtani a teremtményeket miközben próbáltak közelebb kerülni hozzám. Először mintha boldogságot éreztem volna legbelül, de utána csak némán figyeltem őket. A zombikat öldösték sorjában és semmi együttérzés nem volt bennük. Csupán megfordultam és elindultam a másik irányba miközben dúdoltam anya kedvenc dalát. 

Az idő kezdett hidegebb lenni, s lassan sötétedett miközben sétáltam a kivilágított úton. A házakban régebben a fények világítottak, hallani lehetett a TV és az emberek zaját, azonban most olyan csend volt, mintha a hegyekben lettünk volna a régi túránkon.

- Várj meg! - ragadta meg a karomat ugyanaz a srác.

Mögötte felsorakoztak társai akik figyelték a távolabbi pontokat, hátha felbukkan egy zombi.

- Mit akarsz? - kérdeztem unottan.

- Mégis mi bajod van? Agyilag nincs rendben valami? Miért nem félsz a zombiktól?

- Mivel... - de ekkor felbukkant egy pontosan mögöttem és meg akart harapni.

Éppen kimondtam volna a mondatot, amikor a srác habozás nélkül elővette a fegyverét és mellém célozva lőni kezdett. Megijedtem. Nem a zombiktól féltem, hanem az emberektől. Az ilyen megmozdulásoktól, az emberek sötét és rideg tekintetétől. Hátrálni kezdtem, majd még több zombi közeledett mögülem, azonban kimondtam a mondatot és elsétáltak mellettem. A fiúk dermedten figyelték ahogyan kikerülnek a zombik sorjában, míg rájuk morognak közben.

Azonban a srác nem azon akadt ki, hogy a zombik elkerülnek engem, hanem azon ahogyan rá nézek. Látta a tekintetemben a félelmet és az előtörő könnyeket.

- Hé, várj! - de rohanni kezdtem.

Nem akartam a közelükben maradni, nem akartam a fegyverek ropogását hallani, nem akartam a társaimat a földön fekve látni. Csak rohantam és rohantam, amíg a park végéhez nem értem és megláttam néhány közeledő fényt. Ők voltak azok. Próbáltak elkapni, próbáltak bezárni, de nem akartam!

- Nyugalom. - kapott el egy kéz és megfordultam.

Néhány igazán gyönyörű kék szemmel találkoztam, s egy gyengéd mosollyal. Az egyik társ volt az. Egyik kezében a fegyverét tartva, másikkal a karomat fogva félnem kellett volna, de mégis... ez inkább megnyugtató volt.

- Mit akartok tőlem? - bukott ki belőlem és elengedett.

- Az én nevem Kemeron. Ők ott pedig a társaim. - mutatott a távolabb álló bagázsra.

- Mit akartok tőlem!? - tagoltam hangosabban.

- Azt, hogy velünk gyere. Nem biztonságos idekint a zombik miatt. Mi elviszünk a szálláshelyünkre ahol addig maradhatsz ameddig csak szeretnél. Kapsz meleg ételt, szállást és néhány barátot. - mosolygott rám, ám nem hatott meg vele.

- Rendben. De előbb szeretném, ha eltennétek! - pillantottam a fegyverére.

- A biztonságunkat szolgálja. - megfordultam. - Rendben, rendben. Fiúk, fegyvereket elrakni! Most! - parancsolta.

A többi társa kérdő tekintettel nézett ránk, de csupán egy pillantással befolyásolta őket, s tették amit parancsolt.