Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

36.rész

Teltek a napok s ahogy fogyatkoztak a teremtmények napról napra, olyannyira éreztem, hogy az erőm is kezd elszállni velük. Miután a fiúk átmentek csupán egy-egy kisebb fájdalom nyilalt a karomba, majd rá két napra egyre erősebb kezdett lenni. Az ötödik napon elmúlt a fájdalom, azonban ezzel együtt az egész karom.

Mikor reggel felébredtem láttam, hogy a testem mellett lóg lefelé a földre, ezért elkezdtem volna visszahúzni, azonban nem mozdult. Sem az alkarom, sem a felkarom egészen a vállamig. Először azt hittem csupán olyannyira elzsibbadt, hogy egy kis idő kell neki, azonban hiába ültem fel majd próbáltam újra megmozdítani, egyszerűen érzéketlenné vált.

Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, majd könnyek gyűltek szemeimbe és zokogni kezdtem. Aznap semmi mást nem csináltam, csupán sírtam és sírtam, nem ettem, nem ittam, nem segítettem a teremtményeken, úgy éreztem, hogy most képtelen vagyok bármire.

A hatodik napon azonban felálltam, tovább küldtem a teremtmények nagy részét, majd levettem a kötést az először sérült, majd végül megbénult karomról s rájöttem mi is történt.

A harapásnyom ami eltalálta az egyik főartériámat elfertőződött, azonban nem ölt meg. Csupán szépen lassan elindult az ereimen keresztül felfelé a karomon, s lassan szétterjeszkedett. Mindenütt látni lehetett a fekete ereket a karomon, amikben benne volt már a méreg, s a vége egészen a vállamig felért.

Eldobtam a kötést, majd hátradőltem a padon s csendben az eget kémleltem. Néha-néha oda sem nézve elmondtam az utolsó mondatot a teremtmények számára, s lassan a Nap mi felettem járt eltűnt az égről, s átvette a helyét a telihold és a csillagok serege.

Nem emlékszem sokra, hogy ezután mi történt. Újra és újra az áldásokat motyogtam, azonban alig bírtam a fejem megmozdítani. Hallottam őket, ott voltak előttem, éreztem, hogy a fény lassan átöleli őket, majd újra felém közelít. Átölel, megsimítja a karomat, az arcomat, majd visszafordul és köddé válik.

Próbáltam kinyitni szemeim azonban a vak sötétség fogadott. Próbáltam megérinteni szemeimet még ép kezemmel miközben kapkodni kezdtem a levegőt, s megéreztem, hogy valami nedveshez érek. Nyitva voltak a szemeim, de nem láttam semmit. Egyetlen halvány fénysugárt sem...

Próbáltam előhívni könnyeim, de olyannyira kiszáradtam, hogy képtelen voltam őket előcsalni. Mégis mióta vagyok itt? Hány nap is telt el a fiúk távozása óta?

Szomjas vagyok, legalábbis száraznak érzem a szám, de hol is van a víz? Nem emlékszem...

Álmos vagyok... Mindenem fáj, úgy érzem, hogy égek belül, az ereim fel akarnak robbani, mintha forró láva folyna végig bennem. Nagyon fáj, nagyon fáj...

Nem bírok sokáig az eszméletemnél maradni. Olyan mintha száz év telt volna el, pedig lehet, hogy száz másodperc sincs. Egyik pillanatban még hallottam őket, a másikban pedig elcsendesültek körülöttem, de tudom, hogy ott vannak, érzem őket.

Újra és újra motyogom utolsó lehelletemmel az áldást számukra, azt akarom, hogy mindannyian oda kerüljenek ahová kell, mégis hiába érzem, hogy mozgatom a számat, már nem hallok semmit. Lehet, hogy elvesztettem a hallásomat akárcsak szemem világát, de az is lehet, hogy már képtelen vagyok megszólalni. Így hát gondolataimban is az áldást mondom számukra, hátha ez is elég, azonban nem tudom, hogy működik e, s mire újra feleszméltem a meleg fény ami eddig elsuhant körülöttem eltűnt.

- Lula... ne csi... rlek...la... - hallottam őt a távolból.

Próbáltam mosolyra húzni a szám szélét, de nem volt bennem erő.

Devon, itt vagy... Azt hittem meghaltál, azt hittem, hogy örökre elveszítettelek.

- Már késő, nézd a kezét. - hallottam meg magam mellől Rajant.

- Az nem lehet, őt nem bántanák, hiszen ő segített nekik! Ez a hála azért, mert feláldozott azokért a mocskokért mindent?! - ordítozta, s hallottam, ahogy dühösen sétálni kezd körbe-körbe.

- Devon, Devon, Devon! - próbáltam beszélni, el akartam számára mondani mindent.

- Devon, nézd! - szólt Rajan, s hallottam, hogy Devon közelebb lép.

- Devon, Devon! - erősködtem tovább.

- Lula, én vagyok az Devon. Úgy örülök, hogy végre megtaláltalak, mégis mi történt? Megharapott az egyikük, ugye?! Kérlek tarts ki, megpróbálunk rajtad segíteni, csak kérlek ne add fel! - könyörgött, s éreztem, ahogy meleg kezével megsimogatja az arcomat.

- Devon, Devon! - motyogtam.

- Devon, szerintem jobb lenne, ha rá figyelnél. El akar neked mondani valamit, már nincs sok ideje hát...

- Fogd be! Nem fog meghalni! - folytotta bele a szót.

- Devon, nem tudom, hogy mégis mennyit fogsz megérteni abból amit mondom, de szeretlek. Mindig is szerettelek, s azt akarom, hogy most fordítsatok számomra hátat, s lépjetek be a fénybe. Kérlek, tudni akarom, hogy egy jobb helyre kerültél ahol a többiek is vannak...

- Mit, mit mond? - dadogja Devon, de hallottam a hangjában a könnyeket.

- Devon, tudom, hogy milyen érzés elveszíteni valakit, akit a világon mindennél jobban szeretsz, de be kell látnod, hogy bármennyire is akarod, a múlton nem változtathatsz. Megharapták és már a végső fázisban van. Nemsokára eléri a szívét a méreg és vagy teljesen átváltozik, vagy pedig belehal.

- Nem, nem, nem, nem, NEM! NEM! Nem... - eleredtek könnyei.

Bárcsak láthatnálak téged Devon, átölelhetnélek és megvigasztalhatnálak téged, legalább utoljára.

- Szeretlek. - suttogtam, s minden erőmet beleadva előre nyújtottam a kezemet.

Megéreztem puha haját a kezem alatt, majd lassan megérintette, s arcához húzta, hogy utoljára belecsókoljon tenyerembe. Éreztem könnyeit ahogy egyre gyorsabban folynak lefelé, majd fájdalom nyilalt a kezembe és teljesen érzéketlenné vált.

- Én is szeretlek. - suttogta megtörten, s végkép megszakadt a kapcsolat közöttünk.

Nem láthattam, nem érezhettem, így csupán búcsúzásként a közös csókunkra gondoltam. A kellemes bizsergésre, a puha ajkaira és meleg kezeire amivel megsimította az arcomat. A puha hajára amibe beletúrtam, s arra a kellemes érzésre, mintha az égen szárnyaltam volna. Szeretlek Devon, te vagy akinek köszönhetően egy jobb emberré váltam. Te vagy a lelkem másik fele, s tiéd a szívem örökre.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. Menjetek, s éljetek! - motyogtam megtörten.

Újra éreztem a meleg fényt, s tudtam, hogy átengedte őket. Éreztem, hogy nem csupán engem, de másokat is magához ölel. Hálás voltam mindenért, s utolsó lehelletemmel kimondtam mindazt amire oly régóta vártam:

- Beteljesítettem az ígéretemet, anya!