Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

3.rész

- Miért teszed ezt? - nyöszörögte a férfi.

- Tudod, hogy mi az igazság erről az egész apokalipszisről?

- Senki sem tudja hogyan kezdődött.- elmosolyodtam.

- Anya jósolta meg nekem. - majd elkerekedtek a szemei. - Azt mondta, hogy azok akik átváltoznak itt maradnak lélekben, de agyilag eltávoznak. Ők azok akik szeretnék még a fényt megtalálni, azonban nem képesek rá. Ők a jók ebben a történetben.

- De mi nem változtunk át.- nyöszörögte.

- Mivel vannak a gonoszok is. Akik nem változnak át megtagadják Istent, megtagadják a jót és a segítséget. Azok maradnak emberi formájukban akik csak önmagukra képesek gondolni, akik önzőek és haszonéhesek. Akik ha kell még a családjukat is a farkasok elé lökik, hogy élhessenek.

- Ez nem igaz! - ordítozta. - Mi nem vagyunk rossz emberek! Mi jók vagyunk! Én régen rendőr voltam, mégis, hogy lehetnék én a gonosz?!

- Mindenki tett valamit az életében ami sötétséget hordoz. De van aki megbánta, van aki még bocsánatot is kért, és van aki Istentől is megváltást kért. Te mit tettél? - erre elhallgatott.

- Nincs Isten. Soha nem is volt, és soha nem is lesz! - morogta én pedig fejbe rúgtam őt.

- Akkor nincs megváltás neked sem. - a szemeimbe nézett. - Tépjétek szét! - mondtam nyugodt hangon.

A férfi elkezdett ordítozni rémületében, majd minden oldalról rátámadt egy-egy zombi és azonnal széttépték.Ezért utálom az embereket. Először mosolyognak, megjátszák a kedvességet, majd amikor bajban vannak akkor segíts rajtuk, de közben elátkoznak mindennek. Ha pedig neki kéne segítenie valakin, akkor inkább elmegy és újabb bűnt követ el.

Lassan sétáltam az úton miközben figyeltem a kihalt és néma tájat. Már megszoktam a látványt ahogyan az autók elvétve itt-ott sorakoznak üresen, vagy éppenséggel néhány zombival megtelve. Sajnálom azokat akiknek így kellett meghalniuk, akiknek esélyük sincsen, hogy megtalálják a fényt.

Megpillantva morogni és kapálózni kezdett az ülésben, azonban belenéztem a szemeibe és elhallgatott.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - mosolyodtam el és nyöszörögni kezdett.

Néha ez volt az ami leginkább megérintette a szívemet. Voltak olyanok, akiknek még néhány kósza gondolata az emberi mivoltukra emlékeztette őket. Némelyikük csupán bólintott vagy kinyitotta a száját, hogy beszéljen. Azonban a nyöszörgés volt a legnagyobb teljesítményük. Ezzel próbálták jelezni, hogy szenvednek, hogy haza akarnak térni.

Éppen megérkeztem a legközelebbi városba mikor dudálásra lettem figyelmes. Egy autó közeledett felém a mögöttem lévő irányból, így szépen lesétáltam a járdára, hogy elférhessen. Azonban mikor a közelbe ért akkor nagyot fékezett és kicsapódott a hátsó ajtó. Egy velem egykorú fiatal srác ugrott ki, majd bevágta az ajtót és elkezdett rohanni felém. Az autóban minden helyet elfoglaltak az emberek, s engem figyeltek elkerekedett szemekkel.

- Hé! Gyorsan gyere velünk, mielőtt megjönnének a teremtmények! - s megállt előttem.

- Sajnálom, de éppenséggel egy helyre próbálok eljutni, de azért köszi. - majd tovább sétáltam laza ütemben.

- Te teljesen megkergültél vagy mi van? Ha meglátnak akkor széttépnek! Gyere már! - rángatta a karomat és felmordultam.

Hirtelen néhány zombi jelent meg az árokból és a házakból, majd elindultak felénk.

- A fenébe! Siess! - de kihúztam a kezemet az övéből és a zombik felé rohantam.

A srác megállt, majd kis hezitálás után visszarohant az autóhoz és hallottam ahogyan teljes gázzal elindulnak a menedékük felé.

A zombik lassan megjelentek körülöttem és először morgó és nyöszörgő hangokat hallattak felém.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - majd elnémultak.

Velem együtt figyelték a távolodó autót amiben ott ült valaki, akiről nem is tudtam, hogy mennyire fontos lesz, és akit mennyire meg fogok majd bántani.

A városban sétálva megláttam az egyik kedvenc üzletemet és lelassítottam. Anya és én sokat jártunk a Rendysbe. Itt árulták a legeslegjobb fagyit és shaket. Délutánonként ide jöttünk és anya mindig vaníliás shaket rendelt magának, míg én a fagyikat próbálgattam sorjában. Azután a parkban sétáltunk egy nagy kört és végül mikor hazaértünk olyan fáradtak voltunk, hogy rögtön elaludtunk.

Azután azonban elkezdődtek a gondok. Az elején csak néhány köhögő rohama volt, majd lassan vért kezdett hányni. Végül már szédülni kezdett és szinte alig tudott felkelni az ágyból. Majd kórházba került. Haldoklott, és csupán pár hete volt hátra. Minden egyes napot vele töltöttem. Hiába tiltották, hogy bent maradjak látogatási időn túl, én nem mozdultam mellőle, s egy idő után feladták, ugyanis tudták, hogy nemsokára vége lesz. Anya azután nagyon sok mindent mesélt nekem. Elmondta, hogy mi minden van távol a várostól, hogy mennyi mindent fedezhetnénk még fel ha kikerül a kórházból. Mosolygott, nevetett és szinte helyettem is boldogabb volt. Azt mondta, hogy minden napot azért kezd és fejez be mosollyal, mert láthatja az arcomat. Mert megölelhet és azt mondhatja a világon mindennél jobban szeret. Én pedig próbáltam visszamosolyogni, de csupán grimasz lett belőle, végül pedig legörbült a szám sarka és könnyekben törtem ki. Nem akartam elveszíteni őt, nem akartam egyedül maradni.

Az utolsó napon azonban nem mosolygott. Könnyekben tört ki és szorosan átölelt. Bocsánatot kért és egyfolytában Istenhez imádkozott. Végül pedig elmesélte az apokalipszist és egyszerűen ledermedt. Vér kezdett kifolyni a szájából, majd a füleiből és a szemeiből, míg a végén csak egy halvány mosoly maradt az arcán és az elsötétült, halott szeme.