Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

21.rész

- Először is keresnünk kell egy másik helyet ahol elhelyezhetjük Tiát, utána pedig védelemre lesz szükségünk. Mivel nem maradhatsz mindig a házban velünk, ezért szükség lesz néhány emberre akire rá mersz minket bízni. Van valaki akiben egészen jól megbízol? - fordultam Rajan felé.

Celestiát ölelte szorosan miközben a kislány halkan szuszogott a karjaiban. Devon szorosan mellettem ült a kanapén és éreztem, hogy minden erejével arra öszpontosít, hogy megvédhessen. Nagyot dobbant a szívem a gondolatra, hogy még ennyi nehézség után is képes mellettem maradni.

- Senki. Egyszerűen nincs senki akiben teljesen megbíznék, hogy ráhagyjam a gyerekem védelmét. - nézett rám őszintén megtörve.

- Bennem megbízol? Devonban? - biccentettem a fiú felé.

- Hogy őszinte legyek nem bízom igazán egyikőtökben sem. Csupán bizalmat adtam számotokra, de az életemet nem bíznám még rátok. Főleg nem Celestiáét.

- Tudom, hogy nehezen tudod elhinni, de nem én tehetek az esetről. Különben már rég elszöktem volna és hagytam volna meghalni Tiát. De harcoltam és minden erőmmel azon voltam, hogy megmenthessem őt. Szerintem ez egyelőre elég bizonyíték.

- De egyedül nem vagy elegendő arra, hogy megvédd őt ha valamikor újra támadni készülnek. Több emberre van szükség. - nézett ki az ablakon.

- Én ismerek valakiket akik segíteni fognak nekünk. Ha neked nem is, de nekem segíteni fognak Rajan. Csupán el kell, hogy engedd őket. - mosolyodtam el, s Devon felé fordultam.

Láttam szemeiben a kétkedést, nem akarta, hogy Kemeronék a közelemben maradjanak, nem akart azonban magunkra sem hagyni minket Tiával. Gyorsan le kellett csapnom a lehetőségre ameddig még van rá lehetőségem. Ki kell őket szabadítanom és elmennünk innen amilyen gyorsan csak lehet.

- Mégis kikre gondoltál? A kis csapatodra akikkel ide érkeztél? - grimaszolt.

- Igen. Megbízhatóak, valamint jól bánnak a fegyverekkel. Megvédenek minket, velünk maradhatnak a házban hiszen nem lesz más dolguk. Valamint Tianak lesznek újabb barátai akik majd foglalkoznak vele. Hidd el, hogy jó lesz ez, bízz bennem Rajan. - néztem vele farkasszemet.

Újra és újra ezt kellett tennem ahhoz, hogy megbízzon bennem. Azonban most sokkalta inkább erősködött abban, hogy legyőzhessen. Tudtam, hogy egyáltalán nem bízik meg senkiben, főleg nem egyszerre négy emberben akiket dolgoztatott a saját táborában. Azonban szükségem volt a fiúkra, eddig jobban, mint bármikor. Hiszen nemcsak, hogy el akarok velük tűnni innen minél hamarabb, de Tiat is meg kell addig védenem és egyedül nem vagyok elég a feladatra.

- Devon, te szintén velük maradsz a házban és felügyeled a négy fiút. Bármi szokatlant vagy rosszat próbálnak csinálni azonnal cselekedj és végezz velük. Megértetted? - fordult a fiú felé.

- Igenis! - bólintott és azonnal elindult a fiúkat összeszedni.

Két óra, csupán ennyi idő kellett és a ház alsó szintje hangokkal telt meg. Hallottam ahogy Rajan hangosan és érthetően taglal mindent a megérkező fiúknak, miközben én és Tia az emeleten maradtunk Devon társaságában. Az ablakokat becsuktuk a szobában és a sötétítőket összehúzva csupán egy gyenge fényű éjjelilámpa égett az ágy melletti kisszekrényen. Miközben Tia a babáival játszott az ágyon én az ablakpárkányra ültem, míg Devon az ajtóból figyelt minket miközben a lent folyó beszélgetést hallgatta.

Egy idő után csend lett, majd hangos lépteket hallottunk a lépcsők felől. Devon kilépett a folyosóra utat engedve Rajannak aki azonnal a kislányhoz sietett és megölelte őt. Suttogtak egymásnak valamit széles mosollyal az arcukon, majd Rajan rám nézett tekintetével minden megbeszélt dolgot megerősítve, s végül kilépett a szobából. Devon követte őt lefelé a lépcsőn, hallottam ahogy egymás között diskurálva újra átbeszélnek mindent amit én legalább ezerszer hallottam már ebben a hosszú két órában.

- Nem akarsz velük találkozni Lula? - a kislány felé fordultam.

- De, persze. Azonban az elsődleges dolgom az, hogy melletted legyek, hogy vigyázzak rád. Tudod miért jöttek ide a fiúk? - felálltam.

- Rajan azt mondta, hogy szeretnének velem találkozni és játszani. Azt is mondta, hogy bármi baj van akkor hozzád fordulhatok, mert meg fogsz védeni. - nézett rám nagy, ártatlan szemekkel.

- Szeretnél megismerkedni velük? Ők jó barátaim, ismerem már mindegyiküket egy ideje. Higyj nekem, nem fognak téged bántani. Csupán légy önmagad és mosolyogj, biztos vagyok benne, hogy számukra ennyi is elég lesz. - simogattam meg a feje tetejét és felállt az ágyról.

- Mellettem maradsz? - nyújtotta felém apró kezét.

Láttam tekintetében a bizonytalanságot, a félelmet és a szomorúságot, egyszerűen szíven ütött. Hogy lehet, hogy egy ekkora gyerek akinek még mosolyognia kellene, akinek boldogan kellene élnie az életét nyugalomban és csendben egyszerűen ennyire összetört? Az előttem álló apró gyerek már annyi nehézségen túlment, hogy teljesen megváltoztatta őt és ezt a tekintete el is árulta. Tudtam, hogy meg kell védenem, tudtam, hogyha magára hagyom akkor ezek az érzelmek még mélyebbre ássák magukat a szívében és egyszer megtörik. 

Átöleltem őt s reméltem ezzel az egyetlen gesztussal is amit most tehetek átadhatom neki mindazt amit érzek, hogy megérti én mellette leszek és nem kell félnie.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt Celestia. - suttogtam halkan s felegyenesedtem.

- Ez micsoda? Egy ima? - kérdezte halkan.

- Ez egy áldás amivel segítek az embereknek megtalálni a fényt. Ez a feladat amit rám szabtak és amit minden áron teljesítek. - s megfogtam Tia kezét.

Kisétáltunk a folyosóra ahonnan hallani lehetett a fiúk halk hangját. Hallottam ahogy Devonnal veszekednek mégis mi folyik itt valójában és, hogy velem mit tettek ez idő alatt amikor lesétáltunk a lépcsőkön és mindannyian felém fordultak. Némán, kikerekedett szemekkel néztek először engem, majd a hátam mögül kikukucskáló kislányt.

Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt mennyit lehet változni. A fiúk rossz állapotban voltak kissé. Koszosak voltak és szakadt ruháik elárulták mégis milyen kemény is ott a táborban a valódi élet. Arcuk sápadt volt és szemeik alatt sötét karikák húzódtak. Meggyötörtnek látszottak s tudtam, hogy ez lesz, szinte nem is vártam mást mikor megékeztek.

- Sziasztok fiúk, rég találkoztunk. - mosolyogtam rájuk és megindultak felém.

Ez volt az amire egyáltalán nem számítottam. Mindannyian oda siettek hozzám, átöleltek és éreztem, hogy megkönnyebülten fellélegeznek végre.

- Ti is hiányoztatok nekem srácok. De tényleg... - suttogtam nekik és boldog mosoly terült szét az arcomon, akárcsak a fiúkén.