Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

1.rész

Amióta anya meghalt, azóta egyedül maradtam ebben a világban. Nem volt senkim, nem volt hova mennem, nem fogadott be engem senki. Azonban megszoktam. Tudtam, hogy azért nem fogadnak be, mert éppen elég élelmük van maguk számára, plusz embernek nincsen. Azonban adtak helyette mást. 

Adtak nekem fekhelyet, ajándékot, vagy éppenséggel egy történetet. Én ezekkel éltem, ezekből merítettem magamnak erőt, és miután elmentem, tova intettem nekik és tovább folytattam az utamat. Utánuk mindig csak a sikolyt hallottam.

- Volt egyszer egy madárka

Az embernek dalolta

Ült a fának tetején

Könnyét hullajtotta épp.

Azért sírt a kismadár

Mert az ember ordibált

Az emberből szörny lett

Kis madárka énekelt. - s közben ránéztem a fáról az emberekre.

Mindannyian sötét szemekkel bámultak rám és közben nyújtózkodtak, hogy el tudjanak érni. Ordibáltak, nyöszörögtek és halott arcukról már a bőr is leolvadt a napon. Már legalább öt hónapja, hogy a zombi apokalipszis bekövetkezett, és ezáltal majdnem, hogy minden egyes ember át is változott. Azok akik túlélték menedéket kerestek, csoportosultak, hogy túléljenek, azonban az élelem hiánya miatt egymás ellen fordultak és gonoszak lettek. Egymást ölték, elvették a másik dolgait, hazudozni és lázadni kezdtek.

 Mindannyiukat elkapták a végén, hogy kidobják a zombiknak, de ezáltal csak mindenki bűnössé vált az életben.

Miközben ott ültem a fa tetején és énekeltem azok számára akikből szörnyeteg lett, megpillantottam egy ragyogó tárgyat nem messze tőlünk, és eldördült az első lövés. Én azonban nem féltem, csupán énekeltem azok számára akik tudták miről beszélek. Azoknak az embereknek énekeltem, akikben még volt élet, akik tudták, hogy mi történt velük, akik akaratuk ellenére lettek szörnyetegek.

- Felé nyúl az Isten:

Tárd ki szárnyad rögvest

Kapaszkodj a kezembe

Elviszlek egy jobb helyre.

A madárka felrepült

A kezébe berepült

Onnan nézte őket

Azt a sok szörnyeteget. - újabb lövés dördült és a zombik elindultak a fegyveresek után.

Utáltam amikor megzavarták az előadásomat.

- Énekelt még értük

Hogy változzanak együtt

Ha egy már a szörnyeteg

Legyen az összesből ez. - majd vissza fordultak felém.

Aki ezt itt túléli

A madárt megkeresi

Eldúdolja panaszát

Erőt ad majd és áldást.

Végül leugrottam a fáról a zombik közé és hallottam az emberek ordítozását. Azonban mire földet értem volna, az összes társam halott volt, megint.

- Mondd csak megőrültél?! - jött oda hozzám egy harmincas éveiben járó férfi.

Barna haja kissé hosszú volt már, az arca borostás és a ruhái kissé szakadtak voltak. Véres volt a karja, de nem az ő vére volt rajta, hanem a társaimé. A kék szemében aggodalmat, dühöt és kissé gyászt is láttam, mintha emlékezne valamire a múltból.

- Miért is? - majd odajöttek a társai.

- Leugrottál aközé a sok vadállat közé! Majdnem meghaltál! - ordítozott velem egy vele egykorú nő.

A nőnek gyönyörű, hosszú szőke haja fel volt fogva lófarokba, zöld szemében inkább aggodalom tükröződött, mint harag. Ugyanolyan ruhája volt, mint a többinek is, szakadt és véres.

- Nem bántottak volna. - mondtam nyugodt hangon a férfinak.

- Ugyan már. Mégis honnan jöttél? Eddig soha nem voltál idekint vagy egyszerűen csak nem félsz a haláltól?

- Nem bántottak volna. Ők a társaim voltak, egytől egyig akiket megöltetek név szerint ismertem és szerettem. De most már újra halottak, csupán nem jöhetnek vissza hozzám. - siránkoztam és a többiek kissé sajnálni kezdtek.

- Jobb ha velünk tartassz inkább a táborunkba. Mondd csak már régóta egyedül vagy? - jelent meg egy idősebb hölgy smaragd zöld szemekkel.

- Már legalább egy éve. Amikor anya meghalt, akkor egyedül barangoltam, s később kitört az apokalipszis. Akkor egyedül vándoroltam de nem fogadott be senki magához. Csupán adtak néha egy kis élelmet vagy szállást, de utána tovább mentem.

- Miért nem maradtál amíg tudtál?

- Mert engem nem bántanak a szörnyetegek. - válaszoltam komoly tekintettek a férfinak.

Erre mindenki nevetésben tört ki. Hirtelen egy csorda jelent meg a fák között és felénk tartottak. A többiek fegyvert tartottak a kezeikben és a zombikra kezdtek célozni. Éppen tüzeltek volna, mikor elindultam a csorda felé és a többiek rám ripakodtak. Próbáltak utánam kapni, de már késő volt. Csupán pár lépésre voltam tőlük mikor belenéztem a szemükbe és csendben maradtak.

- Volt egyszer egy madárka

Az embernek dalolta

Ült a fának tetején

Könnyét hullajtotta épp. - majd felém fordultak mindannyian.

Azért sírt a kismadár

Mert az ember ordibál

Az emberből szörny lett

Kis madárka énekelt.

A zombik körül vettek engem, majd az emberek lövöldözni kezdték őket, de hiába. A zombik körülvettek, és nem engedték a közelembe őket.

 Ekkor ketté nyíltak előttem, majd dermedten figyelték minden mozdulatomat. Oda fordultam az emberekhez akik leeresztették a fegyvereiket és ámuldozva nézték, ahogyan a zombik körbe vesznek, de nem bántanak engem. Azonban mikor a zombik rájuk pillantottak düh villant halott szemeikben és elindultak utánuk. Csak ott álltam, néztem ahogyan a sok zombi elkezdi lemészárolni azokat az embereket akik bár próbáltak megmenteni, minden barátomat megölték egytől-egyig.