Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

26.rész

Ahogy ott feküdtem és hallgattam magam körül a csendet, egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha teljességgel felszabadultam volna. Az a rengeteg súly egyszerűen eltűnt, s szabadnak éreztem magam, függetlennek és reménykedőnek. Olyan érzésem volt, mintha széttárnám a szárnyaim, majd lassan elemelkednék a földtől s csupán az égboltra figyelnék. Nem nézek vissza, nem nézek az alattam elterülő földre ahol annyi minden vár rám, csupán széttárt szárnyaimon keresztül hagyom, hogy a szél elsüvítsen s magával ragadjon. Hagyom, hogy elvigyen engem egy jobb helyre, hagyom, hogy sodorjon magával a fényben és közben önfeledten mosolygok. Érzem, ahogy a meleg nap sugarai mind rám irányulnak. Érzem, ahogy a gyengéd szél ami magával ragad végigsüvít az ujjaim között, meglebegteti a hajamat és nevetésre késztet. Érzem, hogy súlytalan vagyok s nem tart vissza semmi. Hallom, ahogy a többi madár körülöttem szintén az égboltot átszelve repülnek és szabadok. Hallottam, ahogy halk dalt énekelnek miközben önfeledten szárnyalnak velem, majd meghallottam a Ő hangjukat és azonnal felébredtem.

- Komolyan Devon! Mégis miért nem hagyod, hogy egy kicsit békében legyen, mikor te is tudod, hogy mennyi mindenen ment keresztül nemrég.

- Csupán azt akarom, hogy minél előbb begyógyuljanak a sebei. Mégis miért védelmezed őt ennyire! Nem akarom bántani! - veszekedtek újra a fiúk.

Éreztem, hogy egyszerűen megállt körülöttem a levegő, s zuhanni kezdtem a föld felé. Nem állított meg semmi, s csupán várni tudtam mindaddig míg becsapódtam. Utoljára lenéztem a földre ahová lezuhanni készültem, s nem várt rám ott semmi más, csupán rideg, halott szemek, s a felém nyúló kezek ezrei, melyekről a hús és a bőr már rég lerohadt, s csupán cafatokban lógott a csontokon.

Résnyire nyitottam szemeim, majd morogni kezdtem s lassan felültem Jeremy ölében. Dühös pillantást löveltem Devon irányába, majd lassan megpróbáltam felállni, azonban elestem, s Devon épphogy elkapott. Azonnal felkapott a földről akárcsak egy rongybabát, majd bevitt a nappaliba, leültetett a kanapéra és elhozta a kötszereket. 

Minden sérülésen végigmentünk, s szerencsére nem tört el semmim, csupán kisebb zúzódások keletkeztek itt-ott. Azonban a lábamra még nem igazán tudtam rendesen ráállni, így egy ideiglenes mankót kaptam a hónomalá s rögtön gyengének éreztem magam. Bármikor támadhat az ellenség, én pedig, mint a kis bicebóca egyszerűen egy métert ha haladok tíz percenként. Mégsem tudtam ez ellen mit tenni, a feltétlen bizalmamnak ez lett az ára, s ebből megtanultam, hogy egyedül magamra számíthatok, ha jön a veszély.

Ezután a napjaim csendben teltek. A fiúk felváltva vigyáztak rám és Tiara egyaránt, miközben Rajan ugyanúgy elment itthonról dolgozni. Tia...

Azóta az incidens óta nem láttam őt, s bár mindennél jobban át akartam azt a félős, ártatlan kislányt ölelni, mégsem akartam, hogy ilyen állapotban lásson engem, csupán jobban megijeszteném. Ő pedig fent maradt a szobájában, nem jött le egyetlen egyszer sem velünk enni, vagy egyszerűen játszani, s tudtam, hogy Rajan bebeszélhetett neki bármit, én pedig képtelen vagyok megmászni azt a pár lépcsőfokot is, hacsak nem akarnék órákat eltölteni, hogy felkecmeregjek rajtuk.

Devon miután elláta a sérüléseimet egyszerűen köddé vált, legalábbis egyáltalán nem láttam őt a házban, de még a környékén sem, s egyedül Jeremy volt az aki odajött hozzám beszélgetni napközben, ha természetesen ő volt soron. A többiek azonban szinte rám sem néztek. Tudtam, hogy Jeremy elmondta a fiúknak mindazt amit elárultam neki a teraszon, s felelősnek érzik magukat a történtekért, azonban mindig mikor rávettem magam, hogy beszéljek velük egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy talán jobb is ez a távolság közöttünk.

- Jeremy, megtennél nekem egy szívességet? - fordultam a fotelban ülő fiú felé, aki szélesen elmosolyodott.

- Mondjad csak. Csupa fül vagyok.