Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

5.rész

A szálláshelyük valójában egy hatalmasnak mondható tábor volt, ahol mindenféle nemzetiségű, bőrszínű, korú és kinézetű alak tartózkodott. Mindannyian távolságtartóan figyelték ahogy belépek a táborba, de mi mást is vártam. Még egy éhes száj aki miatt kevesebb adag jut számukra. Egy ellenség, akitől félni kell majd éjszaka.

- Tudom, hogy elsőre mindenki távolságtartónak tűnik, de félnek. Már volt olyan aki megpróbált megölni mindannyiunkat, és majdnem sikerült is neki. Ha nincsen az apánk, akkor senki nem élte volna túl. - magyarázta miközben körbevezetett a sátrak között.

- És ő hol van most?

- Az apánk, felfedező útra ment pár napra, de ne aggódj. Mihelyt hazajön, bemutatunk neki.

- És mi lett a gyilkossal? - megdermedtek és haragos tekintettel néztek kissé messzebbre.

Egy sötét és romos pajta állt a célkeresztben, s akkor meghallottam. Valaki odabent nyöszörgött, és próbált kiszabadulni. Megdermedtem. Meghűlt a vér az ereimben, s képtelen voltam körbe nézni. Csupán fókuszáltam a pajtát, a kopott, vörösre festett ajtaját, s elképzeltem mi történhet vele odabent. Az emberek tényleg ijesztőek.

- Gyere, megmutatom a szállásodat. - majd tovább sétáltunk, mintha mi sem történt volna.

Lehajtott fejjel igyekeztem követni őket, míg végül elkezdtek rólunk levállni. Csupán én és Kemeron maradtunk a végén, mikor megálltunk egy kisebb sátor előtt.

- Csupán ennyit tudunk nyújtani neked, de hidd el, hogy sokkal kényelmesebb, mint amilyennek tűnik. - s csendben figyelte a reakciómat.

- Köszönöm. - ennyit tudtam kinyögni neki.

- Holnap találkozunk. - s elsétált az ellenkező irányba.

Vártam egy ideig, majd kifújtam a levegőt és felemeltem az állam. A sátor egyáltalán nem érdekelt, azonban a mögötte lévő erdő annál inkább. A távolban láttam néhány vörösen izzó szempárt, melyek bolyongtak áldozatra várva, s megnyugodtam. Miközben mindenki más félt tőlük, én megnyugvást találtam rájuk nézve. Lassan megfordultam s azt várva, hogy mindenki ott lesz körülöttem, meglepődve láttam, hogy senki nem volt a környéken sem. Nem késlekedtem. Felmásztam a sátram mellett lévő fára, majd körül néztem. Egy óriási kerítés emelkedett pont alattam, s körbevette az egész tábort. Az emberek a tábortűz körül gyülekeztek s elkezdték az ételosztást. Mindenki nyugodtan és csendesen ült a másik mellett miközben ettek, de én átláttam a szitán. Mindenki árgus szemekkel figyelte a másikat, hogy esetleg mikor rántja elő a kését vagy a fegyverét, hogy megölje őt. Féltek egymástól, s közben legszívesebben ők ölték volna meg a másikat. Egy ilyen tábor nem fogja sokáig bírni a strafát, akármennyire is akarnak összetartóak lenni.

Leültem az ágra és elővettem anyám könyvét. A telihold éppen elég fényt sugárzott felém, hogy el tudjam olvasni a könyv oldalait.

- Lula, - megérintettem a leírt nevemet - ebben a könyvben minden benne van amit tudnod kell az apokalipszisről. De előtte szeretném ha tudnád, hogy megértem azt is, hogyha mégis az embereket választod. Ha találtál valakit, aki mellett biztonságban érzed magad, aki megvéd, szeret és törődik veled. Azonban valamit tudnod kell. A történet végén ő lesz az a személy akit mindennél jobban utálni fogsz, s a halálát fogod kívánni. - megdermedtem.

Anyám kézírását olvasva, látva, hogy mennyi érzelemmel írta, s mégis ez az utolsó mondat, mintha nem is ő írta volna. Mintha valaki írta volna helyette, hogy átejtsen. 

Lapozni kezdtem, s csupán az első oldalakon a zombikról készült rajzokat láttam. Az autóba szorultakat, akik kapálóznak, de nem képesek megmozdulni. A sétáló csordát az úton, s a nyöszörgő, félig rothadt arcúakat is. Azonban mindegyik lap sarkába oda volt rajzolva egy madár, amelynek szárnyai olyan szélesre voltak rajzolva, mint az angyaloké. S mindenhova egy szó volt írva, Lula.