Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

35.rész

Egyfolytában jöttek a teremtmények, akik a kapuk előtt megállva áldásomra vártak, hogy átléphessenek a fénybe az új jövőjük és szebb életük felé. A fiúk velem maradtak, elfoglaltak egy-egy padot és nézték a tömeget akiket egyáltalán nem érdekelt többé, hogy ott vannak az emberek a közelükben. Mindannyian megbabonázva figyelték a fényt és várták, hogy átengedjem őket rajta.

Minden zökkenőmentesen ment, mindaddig míg meg nem láttam egy fegyveres férfit a távolban aki az egyik teremtmény felé céloz és éppen lőni készül. Azonban nem én voltam az egyetlen, aki észrevette. Matthew azonnal a fegyveréért nyúlt miközben Kemeron a célbavett teremtmény felé rohant, s eldördült az első lövés.

Éreztem, hogy alig kapok levegőt, tekintetemmel először Kemeront kerestem meg, aki sértetlenül feküdt a földön alatta az egyik teremtménnyel, akit a férfi lelőni készült. Gyorsan Matthew felé fordultam s akkor vettem észre, hogy a férfi tovább közeledik felénk fegyverét maga előtt tartva, Matthew pedig a vállát erősen szorítva próbálja elállítani a vérzést.

Újra megtörténik, elveszítek valakit akit szeretek, akit most kaptam vissza és aki megbocsátott nekem! 

Éreztem, hogy az ereimben újra végigszáguld a forróság, elhomályosodik minden, s képtelen vagyok gondolkodni. Ezerrel ver a szívem s érzem, hogy a forróság mindjárt eléri, azonban egy újabb dördülés megszakította a folyamatot. A férfi megdermedve állt tőlem pár lépésre, szemei kigúvadva, s egy hatalmas vérfolt éktelenkedett a pólóján mely egyre csak terjedni kezdett. Matthew egyik kezével könyökölve feküdt a földön, másikkal a fegyverét fogta.

Amikor a férfi térdre rogyott, majd arccal előre zuhant szinte azonnal mind Matthewhoz siettünk, akinek nem akart elállni a vérzés. S amikor közelebb mentünk csupán akkor vettük észre, hogy rosszabb a helyzet, mint hittük. Még sosem láttam ennyi vért magam előtt, egyszerűen csak ömlött és ömlött Matthewból miközben a fiúk próbálták minden erejükkel megmenteni.

Próbálták elállítani a vérzést, de tudták jól, hogy a golyó még bent van, valamint rendes kezelés nélkül olyan gyorsan elvérzik, hogy alig pár perce maradt.

Nem bírtam tovább, nem akartam mégegyszer átélni azt, hogy elveszítek valakit akit szeretek! Tenni akartam valamit, de mégis mit?! Nem vagyok jó semmire, nem tudok segíteni semmiben, haszontalan vagyok...

- Lula... - a híd felé fordultam, s újra megláttam Jeremyt.

- Mit tegyünk Jeremy? Matthew meg fog halni, el fogom őt is veszíteni, mint téged. - motyogtam törölgetve könnyeim.

- Én itt várlak titeket, akárcsak a többiek. Gyertek... - s felém nyújtotta kezét.

Éreztem, hogy átölel a fény, azonban most már nem csak engem. Körülölelte a fiúkat is, akik mind hátrafordultak ijedtükben, majd rám néztek és bólintottam. Felsegítették Matthewt a földről, majd kétoldalról támogatva elindultak a híd felé velem együtt.

A tömérdek teremtmény mind utat engedett számunkra, csupán egyetlen egy állt meg előttünk, aki Kemeronhoz fordult, majd nyöszörögni kezdett, végül belátta tehetetlenségét és egyszerűen lehajtotta fejét előtte kimutatva háláját megmentéséért. Ellépett, s szabaddá vált az út számunkra.

- Nem tudom, hogy az emberek átküldésével mi fog történni, ugyanis csupán a teremtmények számára áll fent a kapu, azonban én minden erőmmel értetek imádkozom, hogy sikerüljön.

- Nem tehetünk mást, muszáj átmennünk valahogy, hátha odaát van segítség. - mondta Kemeron, s rám néztek.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. Menjetek, s éljetek! - adtam áldásom, majd megindultak a híd felé.

Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom miközben néztem ahogy lassan elérik a híd peremét s megemelik lábukat a következő lépéshez. Először Kemeron lépett egyet, majd Matthew is átlépett rajta és Josh is megemelte a lábát, azonban nem lépett előre, hanem felém fordult.

- Mire vársz Lula, gyere! - nyújtotta felém kezét.

Lassan elindultam felé, majd megfogtam a kezét és utoljára megszorítottam. Ő is átlépte a határt e világ és az odaát között, majd lassan elengedtem őt és hátrébb léptem.

- Lula? - fordultak felém a fiúk.

Éppen visszalépett volna hozzám Josh, amikor egy láthatatlan falba ütközött, ami nem engedte, hogy visszatérjen erre a Földre.

- Nemsokára én is csatlakozom hozzátok, de még oly sokan vannak akik itt ragadtak e Földön, bár odaát van a helyük.

- Mégis mikor?

- Eljön az idő, ígérem. Itt leszek mikor mindenkin segítettem, itt ezen a hídon fogok állni és megkereslek titeket. Addig is segítsetek Matthewn, találjátok meg Jeremyt és a családotokat, biztos vagyok benne, hogy mindannyian ott lesznek. Menjetek, kövessétek a fényt! - mosolyogtam rájuk tiszta szívemből.

Látszott tekintetükben a szomorúság és a csalódottság, azonban mégis mosolyogtak értem, majd megfordultak s hagyták, hogy a fény átölelje őket és egy pillanat alatt köddé váltak előttem.

Hallottam magam mögött a lényeket akik egyre hangosabban nyöszörögtek, majd feléjük fordultam, hogy őket is átsegítsem, mikor éles fájdalom nyilalt a karomba és odanéztem.

A férfi, akit Matthew megölt ott térdelt mellettem a földön s belemélyesztette fogait a húsomba amiből ömleni kezdett a vér. Ordítani kezdtem a fájdalomtól, a szívem ezerrel verni kezdett s láttam, hogy a többi teremtmény is közelíteni kezd felénk. Azt hittem itt a vége, hogy így kell meghalnom, hogy a többi itt maradt lelken nem segíthetek. Próbáltam ellökni magamtól a férfit, rugdostam és ütöttem szabad kezemmel amilyen erősen csak tudtam, de nem használt. Olyannyira rámarkolt a kezemre, hogy képtelenség volt elhúzódani tőle.

Megpillantottam a férfi elejtett fegyverét tőlünk pár lépésre és próbáltam elindulni, azonban a teremtmény felállt, kinyitotta a száját és elengedte a karomat, hogy újra belém téphessen. Itt volt a lehetőségem, azonnal térden rúgtam hátulról amitől összerogyott, majd a fegyver felé rohantam, miközben bal karomból ömlött a vér. Éreztem, hogy ereimben végigszáguld a jól ismert forróság és kitörni készül, mégsem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtam, erősnek kell lennem! Túl kell élnem!

Azonnal felkaptam a fegyvert a földről, majd kibiztosítottam és hátrafordultam egy óriási lendülettel, hogy meglőjjek bárkit, aki rossz szándékkal közelít felém, azonban tekintetem azonnal a férfira talált, akit az összes teremtmény a földhöz szegezett, egymás hegyén-hátán feküdve, nehogy a közelembe jöhessen míg megkaparintom a fegyvert. Lassan odasétáltam a tömeghez, majd a férfi felemelte fejét és morogni kezdett, egész testével rángatózott és próbált kiszabadulni, őt nem érintette meg a fény, elkerülte, nem akarta befogadni, mert rossz volt emberként, bántani akart másokat és utána engem is, vesznie kellett.

Leguggoltam hozzá, belenéztem azokba a sötét szemekbe és a homlokához szorítottam a fegyver csövét. Egyre vadabbul ordított, nyakát nyújtogatva próbálta elérni a karomat amiből még mindig ömlött a vér.

Hangos dördülés visszhangzott végig, majd a férfi feje nagyot csattant a földön és mozdulatlan maradt, most már örökre.

- Ah! - szisszentem fel, s karomat kezdtem szorongatni.

Azonnal letéptem egy darabot a ruhámból, majd bekötöttem a sérülést és a teremtményekre néztem. Mindannyian vártak, hol rám, hol pedig az átjáróra néztek, én pedig - bármennyire is fájt és lüktetett a karom - egyszerűen felálltam, odamentem a bejárathoz, majd újra és újra elmondtam számukra az áldást, hogy átléphessenek.