Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

33.rész

Már három napja céltalanul sétálok az úton s hallom magam mögött az egyfolytában feltörő morgásokat és nyöszörgéseket. 

Nem énekeltem értük, nem kértem, hogy velem tartsanak, csupán az élelmüket követték, valakit akit széttéphetnek és felfalhatnak, akárcsak őket...

Ezerszer végig gondoltam mit miért követtem el, mégis rá kellett jönnöm, hogy csupán az emberek felé érzett utálatom és undorom miatt tettem. S a legrosszabb, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül hagytam őket ott meghalni, s bele se gondoltam, hogy nekik is van valakilyük akik várják őket aznap haza.

Láttam őket minden pillanatban. Ott sétáltak mellettem, csupán engem figyeltek, arcuk hullafehér volt és vércseppek díszítették. Szemeik üresek voltak és sötétek, szájuk lekonyulva, a testük pedig... Ugyanúgy volt, mint amikor ott hagytam őket. Szétcincálva, belső szerveik kilógva, ruhájuk széttépve. Mindent vér borított, ők mégis, mint a szellemek csupán lebegtek mellettem és tovább bámultak. Néha eltűntek, néha visszatértek. Néha mellettem lebegtek, néha pedig a semmiből felbukkantak előttem és mosolyra húzták szájukat. Testük ilyenkor ép lett, s csupán vicsorogtak. Majd lassan folyni kezdett a vér a szájukból, a fülükből és orrukból. Mégis szélesen mosolyogtak, még aközben is mikor szemem láttára elkezdtek szétcincálódni és darabokra hullani. Csupán vigyorogtak és farkasszemet néztek velem, nem hagyták, hogy elforduljak, nem hagyták, hogy elfelejtsem őket és a fájdalmukat, megőrültem...

Nem tudtam aludni, nem tudtam egy pillanatra sem megállni, a fájdalom a lábamban pedig olyan megszokottá vált, hogy egy idő után már nem is éreztem semmit. Olykor-olykor megálltam, éreztem, hogy nem bírom tovább és térdre zuhantam, olyankor rögtön megjelentek előttem a szellemek, majd felém nyúltak és megérintve azonnal áramütést éreztem a bőrömön. Olyan érzésem volt, mintha széttépnének belülről, égett a testem legbelül, a szívem hevesen vert, szinte már kiugrott a helyéről. Égetett az érintésük, mégsem hagyták abba, addig nyúltak felém és érintettek meg ameddig talpra nem ugrottam és lassan tovább vonszoltam magam. Tudtam, hogy ez a büntetésem mindazért amit tettem, megbűntetnek, azt akarják, hogy átéljem mindazt amit ők és ezért is álltam mindig talpra, hogy tovább sétáljak, mert mart a bűntudat legbelül.

Ám egy idő után ők sem voltak képesek talpra állítani. Akárhányszor értek hozzám, akárhányszor jelentek meg előttem és tépték önmagukat cafatokra, egyszerűen nem tudtak megmozdítani. Üresnek éreztem magam, haszontalannak és sötétnek. A kezeimre néztem melyek az ölembe hulltak, s megpillantottam rajta az alvadt vért ami Jeremyből ömlött, mert megpróbált megvédeni...

Nem bírtam, éreztem, hogy darabokra hullok és lassan lefeküdtem a földre. Hallottam őket magam körül, morogtak és vonyítottak, de nem érdekelt. Behunytam szemeim s csupán azokra a személyekre gondoltam akiket mindennél jobban szeretek, majd a sötétség helyét egyszercsak átvette a fény. Láttam őket, anyát, Tiat és Jeremyt ahogy egymás mellett állva mosolyognak és integetnek felém.

Boldogok voltak és ragyogtak akárcsak a felkelő Nap. Nem volt rajtuk sérülés, nem éreztek fájdalmat, nem voltak rám dühösek, csupán ártatlan és szívből jövő mosollyal néztek rám. Éreztem, hogy körülölel az a meleg fény ami belőlük árad, majd lassan elszivárog és előtörnek könnyeim. Nem akarom, hogy elmenjenek, nem akarok egyedül maradni, nem akarom tovább ezt a terhet magammal cipelni.

Vigyetek magatokkal, kérlek! Ne hagyjatok magamra! Ne hagyjatok itt!

Zokogásban törtem ki, majd lassan kinyitottam szemeim. Csend. Felültem, megtöröltem szemeim, majd körülnéztem. Semmi.Egyedül voltam, körülöttem mindenki eltűnt, sem a teremtmények sem a szellemek nem nyomták tovább a súlyt a vállamon, éreztem, hogy végre újra levegőhöz jutok. Behunytam szemeim, hanyat dőltem, majd nagyokat lélegeztem s végre, ha csak egy kis időre is, de egyedül voltam s képes voltam elaludni.

Nem is tudom meddig aludtam, csupán arra lettem figyelmes, hogy a lemenő Nap hirtelen elkezdett újra felkelni, s még mindig egyedül voltam. Olyan nagy volt a csend körülöttem, hogy felmerült a tudat, lehet, hogy a teremtmények megöltek aznap mikor lefeküdtem az útra, mégis akárhányszor megcsíptem a karomat éreztem a fájdalmat, s rájöttem, hogy nem álmodok.

Lassan talpra kecmeregtem, majd újra útnak indultam. Mikor úgy éreztem elfáradtam leültem az egyik nagyobb fa tövében, majd elővettem néhány fonnyadt gyümölcsöt a táskámból és enni kezdtem. Fogyóban volt az élelem és a víz is, azonban egy teljesen elhagyatott részen voltam, s bármerre néztem csupán a fákat láttam mindenütt.

Így hát tovább mentem az úton s reméltem, hogy nemsokára találok egy várost vagy egy kisebb falut ahol megpihenhetek, azonban nem gondoltam volna, hogy oda fogok visszatérni ahol minden elkezdődött.

Milyen ironikus. Ugyanott ahonnan elindultam egyedül és megtörten, ugyanoda jutottam vissza magamban és lelkileg megviselve. A parkot megpillantva szomorú mosolyra húztam a számat, majd lassan odacsoszogtam és leültem a kedvenc helyünkre.Behunytam szemeim és visszaemlékeztem azokra a pillanatokra amiket anyával töltöttem. Annyi mindent kellett volna tennem, annyi mindent kellett volna neki elmondanom, s a legszomorúbb, hogy annyi idő elteltével kezdenek homályossá és szakadozottá válni az emlékek, s lassacskán az ő arca is. 

Forró könnyek gördültek végig arcomon és éreztem, hogy a szívembe markol a fájdalom. Ahogy pedig jöttek az anyával közösen töltött emlékek, azzal együtt jöttek a fiúk, majd Rajan és Celestia is. Minden egyes emlék, minden egyes kép ott volt a fejemben és megállíthatatlanul pörögtek végig a szemeim előtt. Minden apró megmozdulás, minden apró szó és érzelem, mindenre emlékeztem.

Mire észbe kaptam már dúdolni kezdtem. Dúdolni azt a dalt ami mindörökké összeköt minket. A szívemből, lelkem legmélyéről szólt a dallam, ki akartam adni minden fájdalmam.

- Óh, látod már az áldott fényt

Ragyog felettünk,

Óh, hallod e már az égi dalt

Mi zengi csak mi nekünk, hogy: szabad vagy...

Álmodj hát, te drága lény

Hallgasd mit dalol,

Megannyi madár énekel

A lágy szél tova viszi hangom... Ámen...

Óh, ugye hallod a dalt mi ti rátok vár

Érzed, hogy át veszi lelked panaszát,

Csak engedd, hogy úrrá légyen és énekeld

Hogy te áldott légy, áldott légy...

Énekeld, hogy áldott légy

Drága szent lélek,

Ragyogjon fel a szép jövőnk

És áldjuk együtt mind az eget.... Ámen...

Óh, ugye hallod a dalt mi ti rátok vár

Érzed, hogy át veszi lelked panaszát,

Csak engedd, hogy úrrá légyen és énekeld

Hogy te áldott légy, áldott légy... Ámen...

Lassan kinyitottam szemeim, észre sem vettem, hogy teljes átéléssel énekelem azt a megannyi gondolatot, ami bennem lakozik. Azonban nem csupán én éltem át mindezt a vad érzelem  tengert, hanem az a megannyi teremtmény, akik most itt térdelnek előttem lehajtott fejjel és dúdolják, ahogy csak képesek válaszaikat, érzelmeiket.