Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

29.rész

Gyengéden és félve csókolt, várta mégis mit lépek. Felemeltem kezeim, majd lassan átkaroltam a nyakát és viszonoztam a csókot, beleadva minden érzelmemet. Akartam, hogy tudja, hogy mindaz amit érzett azt mind éreztem én magam is a legelejétől fogva. Annyiszor próbáltam ellökni és távolságot tartani tőle, mégis... Mégis egyszerűen nem tudtam elengedni, nem tudtam nem arra gondolni, hogyha mellette lehetnék akkor mennyire boldog is lehetnék. Vele akartam lenni, látni akartam őt minden pillanatban s átölelni, megfogni a kezét vagy csupán megérinteni, ha csak egy pillanatra is, hogy többet képzelhessek bele a dolgokba, mégha nincs is köztünk semmi. De úgy tűnik, hogy nem csak én képzeltem el, hogy milyen is lenne együtt lenni. Nem csak én vágytam az elérhetetlenre, nem csupán az én hülye képzeletem és szívem volt az, ami mindenbe többet képzelt.

- Lula, ebben a könyvben minden benne van amit tudnod kell az apokalipszisről. De előtte szeretném ha tudnád, hogy megértem azt is, hogyha mégis az embereket választod. Ha találtál valakit, aki mellett biztonságban érzed magad, aki megvéd, szeret és törődik veled. Azonban valamit tudnod kell.

Megdermedtem a feltörő emlékekre.

Ő is megérezte ezt a kis rezdülést s elhúzódott előlem, majd teljes mértékben elengedett, s megtörten a szemeimbe nézett.

- Azért viselkedem így, mert csakis az én hibám mindaz ami veled történt aznap este. - megfagyott a vér az ereimben.

- Hogy mi? Hogy érted ezt? - suttogtam, de szinte alig tudtam kinyögni bármit is.

- Amikor elmentem, hogy találkozzak Rajannal, egyáltalán nem jutott eszembe semmi más csak az, hogy eleget tegyek a kötelességemnek, vagyis hűségesen halgassam és teljesítsem Rajan minden szavát. Akkor este nem szóltam a fiúknak egyáltalán, még csak eszembe sem jutott, hogy bármi baj is történhet vagy, hogy átvernének. Csupán a munkám volt a szemem előtt, csupán arra tudtam gondolni, hogy Rajan mivel fog előállni, ha odaérek, s teljesen elfeledkeztem rólatok, hogy egyedül lesztek védelem és bármi nélkül, s mindeközben azt hiszitek, hogy nyugodtan lehettek, mert ott vagyok veletek. Egyszerűen ott hagytalak titeket hezitálás nélkül, s csupán akkor tértem észhez mikor Rajan ijedten kérdezi, hogy történt e valami vagy mit keresek itt. Emlékszem, hogy a fiúkat pillantottam meg az ajtóban és egyszerűen megdermedtem. Rájöttem, hogy egyedül vagytok s senki sincsen még csak a közeletekben sem, majd meghallottam a lövést és egyszerűen éreztem, hogy egyre inkább alig kapok levegőt és összeszorul a szívem. Egyfolytában téged láttalak miközben rohantam, hogy ott fekszel valahol vérben úszva a hibámból s talán elveszítelek téged örökre. - motyogta megtört hangon.

Éreztem, hogy remegni kezdek, majd könnyek gyűlnek a szemembe és nehezen tudok levegőt venni. Egyszerűen éreztem, hogy a szívem, ami nemrég még olyan hevesen vert az érzelmektől egyszerűen egyre lassabban dobban, majd aprólékosan kezd darabjaira törni. A rózsaszín ködfelhő, a felhőtlen boldogság egyszerűen elpárolgott s átvette a helyét a csalódottság és a düh. Mégis a haragot is túlszárnyalta az a mérhetetlen szomorúság amit éreztem szavai hallatán. Egyáltalán nem gondolt rám egy pillanatra sem mihelyt meghallotta, hogy hívja a falka s mindvégig ettől féltem. Ezért nem mondtam el neki semmit, ezért nem mondtam el neki mindeddig a szökést, mert féltem a választól amivel most arconcsapott. Egy pillanat alatt a falkáját választaná helyettünk, bárhogyan is érezzen.

Kövér könycseppek gördültek végig az arcomon, s eszembe jutottak azok az átkozott utolsó szavak, melyek bevitték a végső döfést. Éreztem, hogy  a méreg végigfolyik az ereimben és lassan eléri a szívemet. A fejemben egyfolytában azok a szavak visszhangoztak, amikről azt hittem csupán hazugság, csupán próbálnak visszafogni engem az emberektől. S mégis...

- Azonban valamit tudnod kell. A történet végén ő lesz az a személy akit mindennél jobban utálni fogsz, s a halálát fogod kívánni.

- Kérlek bocsáss meg, kérlek. Tudom, hogy mindez megbocsáthatatlan, s megérteném, ha elátkoznál, ha elhordanál mindennek vagy megütnél minden erődből. Csupán kérlek, kérlek bocsáss meg nekem, ne lökj el magadtól. - szorította meg a kezeimet s megcsókolta egyesével.

- Ha kitörik a harc... - szipogtam s elengedve kezeit, megtöröltem szemeimet.

Vettem egy mély levegőt, majd a szemeibe néztem s elmondtam mindazt, amit már régóta el kellett volna.

- Ha kitörik a harc mi készen állunk a többiekkel. Összepakoltuk a cuccainkat, hogyha nagyon rossz a helyzet akkor elmenekülhessünk miközben az emberek egymásnak esnek. Tudatni akartam veled, hogy te is felkészülj és ha úgy döntessz velünk tarthatsz. Ha maradni szeretnél nem fogunk megállítani, azonban mi vagy veled vagy nélküled, de elmegyünk innen amilyen gyorsan csak lehet.

- Lula, én... Egyszerűen nem... - dadogta s tudtam előre a választ.

Szomorú mosollyal néztem rá, majd megráztam a fejem és elindultam befelé a házba.

- Odabent filmet nézünk, gyere hogyha szeretnél. - ajánlottam fel neki, de nem vártam rá választ.

Belépve a hátsóajtón először nagyokat pislogtam, majd mosolyt erőltetve magamra beléptem a nappaliba s mindenki felém fordult. Biztos voltam benne, hogy le lehetett olvasni az arcomról a hangulatomat, azonban nem tudták mit is kérdezzenek.

- Devon nem jön? - kérdezte Tia megelőzve a fiúkat.

- Nem tudom, én szóltam neki. - vontam vállat és leültem vissza Tia mellé.

- Minden okés? - fordult felém Jeremy.

- Persze. - hazudtam szemrebbenés nélkül s berakták az új filmet.

Miközben mindenki a képernyőre fókuszált éreztem, hogy néha-néha rám sandítanak a többiek, majd a hátsó ajtóra, azonban Devon nem volt sehol. S úgy éreztem most jobb is így, egyszerűen képtelen lennék egy szobában maradni vele.

- Jó emberek vagytok srácok. Képesek vagytok hazudni egy olyan emberért aki elárult titeket. De megértem, s örülök, hogy ilyen barátaim vannak és sajnálom amiért így viselkedtem veletek. - szóltam el magam a film közepén és mind rám néztek.

- Nem kell miért bocsánatot kérni. - mosolygott rám Matthew.

- Hála az égnek, hogy nem kell tovább csendben lennem, én már nem bírtam ezt. - rogyott össze a kanapén megkönnyebbülve Kemeron.

- Na igen, elég nehéz volt csukva tartani a száját ennek az embernek. Legalább fél óránként el kellett neki magyaráznunk, hogy mit miért teszünk és, hogy ne mondjon semmit. - röhögött Josh.

- Képzelheted, hogy milyen dühös volt miután megtudta, hogy velem bezzeg normálisan viselkedsz. Olyan volt, mint egy ötéves hisztis kislány. - dobta meg Jeremy Kemeront a kukoricával.

Jól éreztük magunkat és felszabadultan nevettünk a hülyeségeiken. Jó érzéssel töltött el újra a társaságukban lenni és beszélgetni ugyanúgy, mintha nem történt volna semmi sem. Mégis amögött a mérhetetlen nevetés és örömködés mögött, egyszerűen éreztem, hogy szívembe markol a fájdalom és egyfolytában beledöfi a kést a kegyetlen valóság.