Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

15.rész

Óriási vaskapuk emelkedtek előttünk, melyek két dudaszó hallatán hangos nyikorgások közepette kettényíltak számunkra.

Először azt hittem rosszul látok. Ez a hely nem csupán néhány sátorból állt, mint a fiúk menedékhelye, hanem rendes, betonból és téglából készült családi házak sorakoztak az egyenes út mindkét oldalán. Egy tábla fogadta az érkezőket: Sunset város. A házak előtt a fű már réges régen kiégett, itt-ott szintén omladozott a vakolat, azonban sokkalta jobb állapotban voltak az épületek, mint ahonnan érkeztünk. Azonban a legfurcsább dolog mindközül a csend volt ami fogadott minket. Senki sem járt az úton, de még a zombikat sem hallottam a kapuk körül legalább száz méteres körzetben.

- Ezekben az épületekben tároljuk az élelmet és a fegyvereket. Egyedül a mindennapos őrök laknak egy-egy épületben, ők egy pillanatra sem mozdulnak a helyükről. - mutatott balra Arnold.

Először nem igazán értettem miért árulja el ezeket nekem, de bevillant valami: próbálta a tudtomra adni, hogy innen nem szökhetünk el könnyedén.

Majdnem száz méter után újra egy épületre mutatott ami egy bizonyos jelzőtoronynak szolgált baj esetén. Csupán mentünk és mentünk, szinte már úgy éreztem, hogy kiértünk réges-régen Sunset városból, azonban leparkolva az autót megláttam, hogy ugyanazok az egyforma házak sorakoznak még mindig körülöttünk.

Kiszállva az autóból Arnold és a másik két ember azonnal közrefogtak. Észrevettem egy óriási, piros zászlóval megjelölt házat a sok közül s éppen kilépett rajta valaki amikor az utolsó két autó is leparkolt mellénk. A fiúkat sorban mellém állították, majd némán indultunk el a velünk szemben magasló rendőrkapitányság felé.

Belépve az épületbe minden normálisnak tűnt, semmi sem utalt arra, hogy ez a hely olyan régóta üresen állna, hogy megérezte volna az apokalipszist. 

Arnold egy óriási kulccsomót akasztott le a falról, majd kinyitotta a hátsó ajtót aminek a túloldalán ott sorakoztak a cellák.

Kinyitotta az ajtót majd előreengedett minket, én voltam a legelső aki meglátta ezt a szörnyűséget odabent. 

Öten voltak megkötözve a cellában, némán feküdtek és üres tekintettel figyelték a padlót. Nem mondtak semmit, nem vergődtek, nem akartak kiszabadulni. Olyan volt mintha már feladták volna az életet.

A testük tele volt vágásokkal, karmolásokkal, sötét foltokkal. Ruházatuk mocskosan és szakadtan lógott rajtuk, hajuk összetapadt csomókban állt a fejük tetején. Arcukon és bőrükön több napos kosz és száraz vér volt rátapadva, de nem a saját vérük. Testük némelyik része eldeformálódott, csontjaikra ráfeszült a bőr, arcuk beesett és sápadt volt, szinte már nem is éltek.

- Ide kerülnek mindazok akik ellenszegülnek a parancsainknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni számunkra. A büntetésük vagy az éhhalál, vagy pedig a hátsó kerti kivégzés. Rajan vezérünk szabja ki a büntetésüket.

- Milyen hátsó kerti kivégzés? - kérdeztem, de le sem tudtam venni a szemem a cellákban fekvő emberekről.

- Gyere velem kedvesem. - fogta meg a kezem és elsétáltunk a hátsó ajtóhoz.

Három zár is volt rajta, mindegyiket egyesével kinyitogatta, majd szélesre tárta az ajtót és előre engedett. Odakint hatalmas fémrácsokkal volt elkerítve egy nagyobb terület, középen öt magas oszlop volt beszúrva a földbe, még lógott rajta az előző embert megkötözve tartott kötél. De ami roszabb volt, hogy a kivégzés nem simán lövéssel vagy szúrással történt.

Két oldalt vaslemezekkel volt körbezárva egy-egy hoszabb cella amiből rettentő hangosan visszhangozott kifelé a teremtmények irdatlan morgása és kaparászása.

- Felkötjük őket az oszlopra, majd szabadon engedjük a zombikat, hagy tépjék darabokra őket, végülis ezeknek a dögöknek is kell egy kis szórakozás, ha már nem tudnak mit kezdeni magukkal. - elégedetten mosolygott.

Elégedetten mosolygott, miközben figyelte az oszlopokat és a vaslemezekkel elzárt teremtményeket. Élvezte, talán sokkalta betegebb volt, mint az aki kitalált ezt az egész tervet. Sokkolva tértem vissza a fiúkhoz, láttam rajtuk, hogy megkérdeznék mi történt, de minden az arcomra volt írva.

- Szóval mostantól aki nem teszi azt amit mondunk, az ide fog kerülni. Vagy éhenhal, vagy pedig a halottak fogják széttépni. - majd kitereltek minket vissza az autókhoz.

Azonban nem szálltunk vissza, már ott állt előttünk ő, Rajan Rah a vad farkasok vezetője. Semmi kétségem nem volt affelől, hogy ő az, kinézete, vad tekintete és magabiztos mosolya elárulta.

- Üdvözöllek újra itthon Devon. - biccentett a fiú felé.

- Köszönöm Rajan vezér. - biccentett Devon is.

- Ahogy látom csak magaddal tuttál hozni néhány új embert. Lássuk csak. - közelebb sétált hozzánk s megállt Matthew előtt.

- Matthew a legokosabb. Erőnlétileg gyenge, de szellemileg annál erősebb. - hadarta Devon fejét lehajtva.

- Értem, azonban nekünk nem nagy szükségünk van szellemi erőre, bár a tervezési osztályon remekül fog teljesíteni. Vigyed Rasmus. - azzal az egyik fegyveres karon ragatta Matthewt és elvitte.

Próbáltunk utána kapni, ő is próbált ellenkezni, de Rasmus teljes erőből megragadta és elvezette a fiút a kijelölt helyére.

Rajan Kemeronnal szemben állt meg következőnek. Láttam tekintetében, hogy azonnal felismerte a fiút, semmi kétségem nem volt, mégis úgy tett, mintha ugyanolyan hétköznapi ember lenne, mint a többi szolgája.

- Kemeron erős, harcokban és fegyverek terén nincsen párja. Odakint teljesít a legjobban, ha keresésről vagy harcról van szó.

- Akkor már meg is beszéltük. Owen, vidd őt a harcicsapathoz. - majd tovább is sétált Jeremyhez.

- Jeremy a csendesebb tagunk, igazán éles eszű, akármit kiszúr egy pillanat alatt, minden részletre oda szokott figyelni.

- Akkor mehet a leltárba és segíthet a rakodásban is. Manapság mindig sok a tolvaj erre felé. Dawn. - a férfi pedig már el is vitte.

- Josh a főzésben jeleskedik, az élelmiszerek részlegén hasznát vehetnénk. - vetette föl az ötletet Devon.

- Majd én eldöntöm, hogy mit kezdek vele. - nézett dühös pillantással Rajan.

- Elnézést. - húzódott hátrébb Devon egy pillanat alatt.

- Vigyétek a termeléshez August. - és már csak én maradtam.

Ott álltam, bal oldalamon Devon, jobbomon Arnold, előttem pedig Rajan állt. Először Rajan útnak akart indulni, nem tudta eldönteni mit akar velem kezdeni, de ekkor megszólalt Arnold, s megfagyott az ereimben a vér.

- Megtarthatom? - csupán ennyit kérdezett.

Remegni kezdett a kezem, éreztem, hogy azonnal elájulok. Ha Rajant nem érdekli mi lesz velem, akkor nyugodt szívvel magával vihet Arnold és azt tesz velem amit akar. Egy meleg kezet éreztem a csuklóm körül, majd óvatosan Devonra pillantottam. Nem nézett rám, csupán megfogta a kezemet és tovább figyelte Rajant.

Az említett személy visszafordult felénk ezért gyorsan kirántottam a kezem Devonéból nehogy észrevegye mit is teszünk. Lassan visszasétált felénk, majd megállt előttem és alaposan végigmért. Tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit, egyszerűen csak rám nézett és mérlegelt most mi legyen.

- Gyere velem. Mostantól az én szolgám leszel. Kövess. - s már el is indult.

Láttam Arnold tekintetét, szikrát szórt Rajan felé, arca egyre inkább vöröslött a dühtől. Devon utoljára megszorította a kezemet, majd megfordult és elment.

- Azt mondtam kövess! - harsogta Rajan, én pedig utána futottam.