Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

10.rész

Egy teremtmény volt a hűtőbe zárva, teljesen mozgásképtelen volt, egyedül a kezét tudta rendesen mozgatni amivel most a csuklómat szorongatta. Olyan intenzív erő volt benne, mintha tudatánál lenne, mintha egy teljes, erőben megújult ember lenne. 

Miközben szorongatta a kezemet egyfolytában nyöszörgő hangot adott ki és a szemeimbe nézett. Magánál volt, sokkalta inkább, mint a legtöbb teremtmény. A szemeimbe nézett, egyik szeme már hiányzik azonban a másikkal végig engem figyelt. Tekintetében félelmet láttam és gyötrődést. Biztos voltam benne, hogy amikor betörtek hozzá vagy a zombik vagy a banditák akkor bebújt ide, de halálrafagyott. Ide volt ragadva a hűtőbe s a húsa meg ruhája teljesen hozzá volt már nőve a hűtő falához.

A fiúk azonnal utánam kaptak, hogy elrántsanak, de a teremtmény nem engedett el, és én is ellenálltam nekik. Sajnáltam őt, láttam, hogy nem akarja tovább ezt az egészet, egész végig idebent a hűtőben egyedül, fázva, éhesen a halál volt a megváltás számára. S még így is továbbra is itt kellett maradnia. 

Megfordultam, kikaptam Devon övéből a fegyvert, majd a zombi homlokához nyomtam a csövet és utoljára egymás szemébe néztünk. Mindent kizártam magam körül s egyedül rá figyeltem. Gyengéden elmosolyodtam, majd halkan elsuttogtam számára azt az egy mondatot amit minden hozzá hasonlónak hallania kell, s lassan lehunyta szemeit. Tudta, hogy mi következik, tudta, hogy itt a vége és nem fog tovább szenvedni, elmegy erről a helyről s egy jobb helyre kerül, vagy ha nem is kerül sem a Mennybe sem a Pokolba, akkor is szabad lesz. 

Könnyek gyűltek szemeimbe s most volt először, hogy saját magam kellett végeznem egyikükkel. Valakivel akiben ugyanúgy megmaradt minden emberi érzelem. Végül meghúztam a ravaszt és hangos csattanással hanyatlott hátra a feje a hűtő belsejéhez, majd szépen lassan a keze is lehullott rólam. Ledobtam a fegyvert a földre, majd megfogtam a lehanyatlott kezet és óvatosan rátettem a lábaira. Behunyt szemekkel feküdt tovább a hűtőben, én pedig becsuktam az ajtót s addigra képes voltam visszanyelni a könnyeimet. Megfordultam, szembe néztem a ledöbbent tekintetű fiúkkal, majd láttam Josh és Jeremy elfordított tekintetét.

- Megyek és lemosom magamról a keze maradványait. - sétáltam el a két fiú között a bejárat felé.

Becsukva magam mögött a bejárati ajtót egyszerűen elindultam balra s nem is figyeltem, hogy hová is tartok éppen, egyszerűen egyedül akartam lenni és feldolgozni mindazt ami ebben a pár percben történt összesen.

Mire feleszméltem a gondolataimból már egy kisebb folyó mellett találtam magam. Letérdeltem a földre majd elkezdtem lemosni az alvadt vért és húscafatokat a kezemről. Végig ott járt a fejemben a lelőtt teremtmény tekintete s az, hogy mennyire meg akart végre halni. A gondolataimat azonban halk nyöszörgések folytották belém, s felálltam. Közeledtek felém minden irányból körbevettek, s végignézve rajtuk próbáltam ugyanolyan értelmes és józan tekinteteket keresni közöttük, de ők nem reagáltak, fennakadt tekintettel jöttek felém.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - megdermedtek körülöttem.

Körülnéztem, majd felmásztam az egyik közelebbi fa magasabb ágára és onnan néztem le rájuk.

- Keressetek zárt csomagolású élelmet és folyadékot, majd hozzátok nekem ide kérlek. - néztem feléjük ők pedig nyöszörögtek.

Néhányan megfordultak és elindultak azonban voltak akik felém néztek és csak nyöszörögtek, láttam, hogy várnak valamire.

- Itt leszek. Nem hagylak itt titeket. - erősítettem meg szavaimat, s ekkor elindultak ők is.

Miközben figyeltem ahogy lassan elvánszorognak elővettem a naplót amit anyám nyomott a kezembe halála előtti ideiben és tovább folytattam az olvasást. Minél előbb rá kellett jönnöm, hogy mégis hogyan segíthetek igazán mindenkin ezen a Földön.

Harmadik fejezet: Ő

Természetesen elhitt nekem mindent amit meséltem, azonban tudtam, hogy mindezt el fogja felejteni. Még túlságosan is fiatal volt, s az anyja is közeledett felé. Csupán mondtam és mondtam a magamét, amíg a nő rángatni nem kezdte magával a kislányt. Meg kellett őket állítanom, s meg is tettem. Útjukba álltam, követtem őket és addig magyaráztam mindent, amíg a közelükbe nem jutottam. Láttam, hogy az anyja kételkedik bennem, hát persze mégis ki hinne el ennyi furcsaságot egy idegen ember szájából, s mégis a kislány olyan nyíltan közeledett felém, egyszerűen magába szívta a szavaimat. Amikor végeztem megígértem, hogy bebizonyítom számukra az igazat, de nem tudtam hogyan. Mégis másnap ugyanott voltak, ugyanannál a padnál ültek és vártak rám. A kislány körbe-körbe táncolt az emberek között, hófehér ruhája csak úgy ragyogott, s barna kiengedett haja repült a levegőben, akárcsak a kitárt szárnyak. Elbűvölt, de nem csak engem, láttam ahogy a többi ember is őt figyeli, nézték ahogy ragyog, ahogyan mindenkire ugyanolyan őszintén tekint és kedvesen. Ő volt a kulcs, éreztem.

Negyedik fejezet: A dal

Egyik éjszaka a kislánnyal álmodtam. Ugyanaz a jelenet játszódott le újra és újra, mikor hófehér ruhájában forog és haja úgy lebeg mintha szárnyai volnának és repülne. S akkor meghallottam egy halk dallamot. Olyan volt, mintha egy angyali hang halk csilingelése lett volna. Apró csengettyűk halk dallama, szinte előtörtek könnyeim ennek hallatán. 

S akkor a kislány kinyitotta szemeit. Tengerkék szemeiben tisztaság és megnyugvás volt. Felé nyújtottam a kezemet, de ő csak dalolt tovább miközben kitárta valódi szárnyait. Az a gyönyörű, mámorító hang nem csengő volt, hanem az ő hangja. Az égből jött. Mindenhol őt hallottam, s lassan felém nyújtotta kezeit.

Azonban mikor felényúltam a kezem rothadásnak indult. A hús cafatokban esett lefelé, csontjaim, ujjperceim láthatóvá váltak de ő nem ijedt meg. Éreztem, hogy belülről szétesek, rothad a lelkem, a testem, mindenem, de ő nem félt. Mosolyogva nyúlt kezem után, de odafentről a fény magával húzta, az angyalok őt akarták. Hangja halkan csilingelt a füleimben, egyre szomorúbbá vált, félt, nem akart magamra hagyni, s én sem akartam, hogy magamra hagyjon a félelmemmel, a bánatommal. Azonnal felkeltem a rémálmomból s míg el nem feledtem gyorsan felvettem hangrögzítőre a hallt dallamot, majd olyan sebesen kezdtem írni a szöveget hozzá, míg végül begörcsöltek az ujjaim. De kész volt, s reméltem, hogy minél előbb hallhatom ahogyan elénekli számomra, az én egyetlen angyalom.

Mikor lapoztam megláttam a dalszöveg első sorait, s szinte végig sem kellett olvasnom, tudtam a dalszöveget kívülről. S mégis alig bírtam levenni róla a szememet. A szöveg ugyanolyan könyörgő és egyszerre imádkozó volt, s mégis a vége felé a dalszöveg teljesen másmilyen volt.

- Volt egyszer egy madárka

Az embernek dalolta

Ült a fának tetején

Könnyét hullajtotta épp.

Azért sírt a kismadár

Mert az ember ordibál

Az emberből szörny lett

Kis madárka énekel.

Felé nyúl az Isten

Tárd ki szárnyad rögvest

Kapaszkodj a kezembe

Elviszlek egy jobb helyre.

A madárka fel repült

A kezébe berepült

Onnan nézte őket

Azt a sok szörnyeteget.

Énekelt még értük

Hogy változzanak együtt

Ha egy már a szörnyeteg

Legyen az összesből ez.

Ember nem marad élve

A szörny támad, széttépet

Sírás, sikoly, könyörgés

A madár őket megöli...