Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

7.rész

Védekező pózba álltam azonban a zombik túl lassan mozdultak a fiúkhoz képest és már lendítették az ökleiket. A két vállam mögött ért találatot az öklük és egy hangos reccsenés következett. Még fel sem tudtam fogni mi történik amikor magukhoz húztak és rohanni kezdtünk. A zombik nem jöttek utánunk, csupán ott nyöszörögtek, majd elindultak a nyöszörgő zombi felé aki a földön feküdt, pontosan ott ahol egy perce álltam. A feje hátratörve lógott miközben élettelen tekintettel nézett rám. Láttam szemeiben a dühöt, az éhséget és az őrjöngést. Meg akart ölni.

Kiérve az erdőből már alig kaptunk levegőt olyan erővel rohantunk, hogy elmenekülhessünk a zombik elől. Várjunk, én menekülök tőlük? Az embereimtől, a társaimtól? Azoktól akiken segítenem kéne? Akik szenvednek miközben az emberek megölik őket ezzel szórakoztatva magukat?

Kitéptem karomat a fiúk szorításaiból és az erdő felé fordultam. Mielőtt azonban elindulhattam volna újra elkapták csuklóimat és vonszolni kezdtek.

- Ugye nem gondolod, hogy visszamész ezek után? - tekintetében düh és értetlenség látszott.

- Joshnak igaza van. Ha mi nem vagyunk ott akkor megöl az a szörnyeteg téged. - bizonygatta nyugodt hangom a másik fiú.

- Jeremy, hagyd ezt. Azok a kis dögök a barátai. Hát mondhatom, hogy szépen megvédtek téged attól az EGY, EGYETLEN EGY zombitól. - hallottam gúnyt a hangjában, s be kellett ismernem, hogy igaza volt.

- Nem önszántukból hallgatnak rám... - vallottam be az igazat előttük. - Az az egy nem volt ott addig. Biztosan nem hallotta amit mondtam, s egyszerűen túlságosan hozzászoktam, hogy sétálgatnak körülöttem, hogy észre sem vettem, hogy valamelyikük is rossz szándékkal közelít.

Csak mondtam és mondtam a magamét, s bár tudtam, hogy ez hihetetlenül hangzik mégis tekintetükben semmilyen negativitás nem tükröződött. Óvatosan elengedte a csuklómat Josh, majd hátráltam pár lépést és újra az erdő felé pillantottam.

- Köszönöm, hogy segítettetek rajtam, attól függetlenül ahogy bántam veletek. - nem néztem feléjük.

- Igaz amit mondtál? Kemeron apja Troy, a nővére Iris és Matthew nagymamája meghaltak? Megölted őket? - suttogta az utolsó kérdést Jeremy.

- Igen, nemrég találkoztam velük, még akkor mielőtt az autóval lefékeztetek mellettem, hogy elvigyetek. Pontosan aznap reggel énekeltem a társaimnak, de ők elkezdték lelőni őket. Megakartak védeni engem, így én öltem meg őket. A zombik széttépték őket. S milyen ironikus, hogy azok mentenek meg engem a zombiktól akiknek megöltem a szeretteit.

- Na és Devon apja? Őt is te ölted meg a pajtában? - ekkor mérgesen megfordultam.

Oda akartam vágni a fejükhöz, hogy mégis miért tettem volna, de ennek semmi értelme nem volt. Először megöltem az embereket, a szeretteiket azoknak akik megmentettek és enni adtak nekem, akik befogadtak volna. Utána úgy éreztem, hogy szeretnék az emberekkel maradni egy ideig, s most mégis megint majdnem megöltem a két fiút akik ugyanúgy segítettek nekem megmenekülni a zombik elől.

Kezdett forogni velem a világ. Az emberek rosszak, a zombik nem hibásak semmiért, azért vagyok itt, hogy segítsek rajtuk, hogy örök nyugalomra küldjem őket, s mégis mióta újra emberek vannak körülöttem, kezdek félni a zombiktól, mert megtámadnak engem. A zombik ugyanúgy megölnének engem is, mint a többieket, mert én is élek, ember vagyok és ott vagyok közöttük. Mégis ki a rossz valójában? Van egyáltalán helyes oldal?

- Nem én voltam, csupán mikor felkeltem meghallottam őket. A hallásom igazán kifinomult a hangokra, így vettem észre, hogy ti is ott vagytok a fák között.

Pár perc csend után újra felnéztem s láttam, hogy örlődnek valamin. Tudtam jól, hogy most mérlegelik, hogy mi a teendő velem szemben. Megöljenek, így bosszút állva családjukért és barátaikért, vagy pedig élve magukkal visznek, hogy védelmet biztosítsak számukra, bár így hallgatniuk kell társaik előtt. Melyik a legrosszabb? Megölni egy lányt aki segítségükre lehet, vagy hazudni a társaik szemeibe és hallgatni az igazságról?

Éppen kinyögtem volna, hogy nem maradok velük tovább amikor meghallottam a kocsikerekek csikorgását, majd az ajtók csapódását nem messze tőlünk. Az úton ott parkolt ugyanaz a kisautó, mint akkor a legelső találkozásunkkor. Kemeron, Devon és valószínűleg az utolsó fiú Matthew volt. Mindhárman fegyverekkel siettek felénk, majd meghallottam a zombik nyöszörgéseit ahogy egyre közelednek a hang forrása felé.

- Ideje elindulni, különben támadni fognak. Nincsenek már messze. - biccentettem az erdő felé.

Josh és Jeremy ránéztek a társaikra, majd végül elindultak az irányukba otthagyva engem az erdő szélén. Először nem értettem miért hagynak magamra, nem ölnek meg, de nem is visznek magukkal, hogy megvédjem őket. S akkor rájöttem. Elvették a fiúktól a saját fegyvereiket, majd mind megálltak előttem egy sorban és RÁM VÁRTAK! Láttam Kemeron és Matthew tekintetében a kétkedést, Josh és Jeremy szemeiben az örlődést, s Devon szemeiben a könyörgést. 

Az erdő felé pillantva láttam társaimat, közeledtek, támadni akartak, s hirtelen először az apokalipszis kezdete óta nem tudtam eldönteni, hogy mellettük maradjak e. Megváltoztak, ha egy kicsit is, de már nem olyan nagy a bizalmam feléjük, mint egykor. Be kellett látnom, hogy ha egyedül maradok velük egyszer megjelenhet éjszaka egy kóbor lélek aki megtámadhat és megölhet.

Erőt vettem magamon, majd utoljára búcsút vettem tőlük magamban, s elkezdtem a kocsi felé sietni a fiúkkal a nyomomban. Nem tétlenkedtünk, becsuktuk az ajtókat majd Kemeron beizzította a motort és elhajtottunk, nem tudtam hová.