Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

31.rész

Azt a szívszorító érzést, a tömérdek könnyet és a ki nem jövő fájdalmas sikolyt életemben másodszor élem meg. Bár megígértem magamnak, hogy többet nem fogok sírni senkiért és semmiért, mégis mikor megláttam ami ott volt a szemeim előtt egyszerűen azonnal letépte a láncokat és szabadon engedte mindezt a tömérdek fájdalmat és érzést, amit nem tudtam csupán könnyeimen keresztül kimutatni. 

Olyan békés volt, akárcsak egy angyal. Mézszőke haja szétterülve volt a földön, s angyali szemei csukva voltak, mintha csupán aludna. Azonban a nyakától lefelé... 

Az a rengeteg vér ami a tökéletesen egyenesen mettszett sebből folyt kifelé amivel elválasztották a fejét a testétől ráébresztett, hogy örökre aludni fog. Nem fogom újra mosolyogni látni, nem fogom tudni újra magamhoz ölelni, nem fog esténkért rám várni, hogy meséljek és énekeljek neki, nem fog rám többet várni...

- Pedig még csak most kaptalak vissza... - suttogtam, s megremegett a kezem.

Rajan kikelt magából és vergődeni kezdett. Ordítozott, könnyei patakokban folytak lefelé miközben káromkodva próbált kiszabadulni a kötelek fogságából, azonban szinte nem is fogta fel az agyam igazán mi is történik. Mindenki kiáltozott, mindenki vergődött és láttam Arnold elégedett tekintetét, amivel Tia levágott fejét nézte. Undorító volt és beteges. Éreztem, hogy ezerrel verni kezd a szívem és elfogott egy különös érzés. Úgy éreztem, hogy az ereimen keresztül valami próbál végigszáguldani a testemen, hogy kitörhessen belőlem, s hagytam neki. Minden végtagom égni kezdett, mintha a vér helyett a forró láva száguldana végig ereimen, s már épphogy elérte a szívemet, amikor meghallottam a karok csattanását a távolban és ez a hang megtörte a folyamatot. Tekintetem azonnal a két nyíló kapura irányult és Arnold elégedett mosolyára amivel elsétált az ajtó felé, hogy magunkra hagyjon minket meghalni.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. - suttogtam s egyszerűen megdermedtek.

Mindannyian elindultak kifelé a rácsok mögül, majd lassan odaballagtak körénk és mindannyian rám figyeltek. Halott tekintetük mind rám szegeződve várta a parancsot, s újra Tiára néztem.

- Megígértem, hogy az életem árán is megvédelek, de nem tudtam az ígéretem megtartani... - s újra potyogni kezdtek könnyeim.

Egyenesen Tia ártatlan arcára hulltak s legurultak puha bőrén eláztatva az ő arcát is.

- De megígérem neked itt és most, hogy megbosszullak téged és az az állat ugyanúgy fog szenvedni, ahogy te is szenvedtél! - kiáltottam s a teremtmények is felhördültek.

Velem együtt ordítoztak ahogy csak képesek voltak, s közben az ég felé fordították arcaikat. Mindazt a fájdalmat és haragot, ami bennük is egyre növekedett az ég felé kiáltották, ezzel jelezték: a háború elkezdődött.

A teremtmények minden erejükkel azon voltak, hogy a köteleket leszedjék karjainkról s lábainról, amikor pedig Rajan kiszabadult először szörnyedve nézett végig a teremtményeken, majd tekintete megállapodott rajtam és hozzám sietett. Próbálta eloldozni a köteleket rólam miközben egyre nagyobb volt a felfordulás körülöttünk.

- Mégis mi a szent szar folyik itt? Hogy csinálod? - motyogta s eloldozta az utolsó kötelet is a karomról.

- Ezzel a képességgel születtem. Képes vagyok irányítani a teremtményeket, ugyanis egy feladattal bíztak meg. El kell őket vezetnem a helyes útra és megmenteni őket.

- Mégis hova? - Jeremy azonnal mellém lépett.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Csupán annyit tudok, hogy mivel vezethetem őket a helyes útra. Lehet, hogy mindez csak költőileg van így megfogalmazva. Nem szó szerint kell az útra vezetnem őket, hanem elénekelni nekik azt a dalt, ami megvilágítja számukra a helyes ösvényt.