Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

34.rész

Éreztem a belőlük áradó szomorúságot és fájdalmat, amit mindannyian próbáltak felém küldeni nyöszörögve. S akkor megpillantottam a hátuk mögött húzódó hatalmas fénytengert. Felálltam, s ők is így tettek. Némán, fejüket lehajtva sétáltak mögöttem, s nem kellett mondanom vagy tennem semmit, olyan volt, mintha magukhoz tértek volna rothadó páncéljuk mögött.

A hídhoz érve megálltam a hatalmas aranyfényű kapu előtt, ami eddig nem volt ott, majd megérintve a fémszerkezetet egyszerűen darabjaira hulott és átölelt a meleg, tiszta fény. Éreztem, hogy magával ragad, átölel és hívogat a túloldalra, azonban meghallottam őket magam mögött és magamhoz tértem a kábulatból. A híd volt az átjáró ebben biztos voltam, s szemeim azonnal könnyekkel teltek meg. Itt van, tényleg létezik egy jobb hely a teremtmények számára, egy hely ahol boldogan élhetnek tovább...

- Jeremy, tényleg megcsináltuk... - zokogva borultam térdre.

Megannyi idő, fájdalom, magány és szenvedés után végre itt van a fény, itt van a remény amiért annyira keményen dolgoztam. Felálltam, feléjük fordultam és szívből elmosolyodtam.

- Annyi szenvedés és borzalom után képesek voltunk számotokra megtalálni és elhozni a fényt. Soha se feledjétek a nevét: Jeremy! Ő volt akinek a segítségével képes voltam elhozni a fényt. Most pedig menjetek, szabadok vagytok és nem kell többé félnetek. Odaát biztos vagyok benne, hogy egy sokkalta szebb és boldogabb életetek lesz. - s elléptem a kapu elől, hogy átmehessenek.

Azonban csupán néztek rám halott szemeikkel. Bólogattam, majd utoljára minden őszinte érzelmemet feléjük átadva elmondtam az utolsó mondatot amivel elengedtem a lelküket.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. Menjetek, s éljetek! - mosolyodtam el és nyöszörögni kezdtek.

Lassan csoszogva közelítettek a fényhez, majd testük rángatózni kezdett és egyszercsak újra normális alakot öltöttek. Átölelte őket a fény, visszaadta eredeti testük formáját és alapját, visszaadta hiányos részeiket, majd mire megérintették talpukkal a hídnak a kezdetét már újra önmaguk voltak. Idősek és fiatalok, mind széles mosollyal, könnyáztatta arcukkal sétáltak az új világuk felé egyszer sem hátra nézve. 

Nem tudom mi van odaát, hogy mi történik velük valójában, hogy vajon emlékezni fognak egyáltalán minderre a szörnyűségre, azonban ezek a kósza gondolatok mind a homályba vesztek, mert látva mosolyukat ahogy közeledtek a fény felé, egyszerűen azt kívántam ne is emlékezzenek minderre a szörnyűségre.

- Lula... - hallottam meg hangját, s azonnal keresni kezdtem a tömegben.

Vakítóan ragyogott a fény, s megannyi ember sétált hátat fordítva nekem, azonban megpillantottam arany tincseit. A fény ugyanúgy megragyogtatta, mint akkor a zongoránál, s felém fordult.

- Jeremy... - suttogtam, s éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem.

Életben van, legalábbis visszatért, ott áll a tömegben. Mosolyog és látom a szemében megcsillanó könnyeket, érzem, hogy mit akar mondani s oda akarok menni. Legalább még egyszer utoljára át szeretném ölelni, érezni, hogy jól van és életben van. Nem csupán egy illúzió...

Megindultam felé, széles mosollyal közeledtem s kitárta kezeit, hogy átölelhessen.

- Lula, ne! - ragadta meg a karom valaki és visszahúzott a hídtól az útra.

Megfordultam, fel sem fogtam ki az, de nem is érdekelt. Visszafordultam a fény felé, oda akartam menni, éreztem, hogy hív magához, éreztem, hogy... Jeremy eltűnt.

Sehol sem láttam aranyló tincseit a tömegben, egyszerűen elment. Elfordítottam tekintetem a hídtól, majd visszanéztem arra a személyre, aki visszafogott, aki megállított abban, hogy átölelhessem a barátom.

Aztán, mintha arcon csapott volna a valóság, egyszerűen ráeszméltem mire készültem az előbb és Kemeron szemeibe néztem. De nem csak ő volt előttem, mögötte távolabb láttam ahogy Josh és Matthew is minden erejükből rohannak felém. Arcukon sem a megbántottság, sem a harag nem látszott, egyszerűen csak az aggodalom és a megkönnyebbülés egyszerre.

- Lula, mégis mit gondoltál mit... - azonban szorosan átöleltem belefolytva a szót.

- Úgy sajnálom... - zokogtam, s nem akartam elengedni.

Éreztem, hogy kezeivel átölel, majd megéreztem a többieket is akik ugyanúgy csatlakoztak és még inkább törtek elő könnyeim.

- Úgy sajnálom, hogy ezt tettem veletek. Én nem akartam, hogy ez legyen, ha tudnám visszacsinálnám az egészet. Mindennél jobban szeretlek titeket. Azért nem mondtam semmit, mert nem akartalak elveszíteni titeket. Féltem attól, hogy elhagytok engem, hogy ellöktök magatoktól és újra egyedül leszek.

- Nem leszel soha sem egyedül, mert mi itt vagyunk melletted. - suttogta Matthew s elmosolyodtam.

- Köszönöm, hogy itt vagytok nekem. Tényleg...

Halk nyöszörgések törték meg a meghitt pillanatot, majd a fiúk elengedtek és hátrafordultam. Legalább harminc teremtmény mind engem figyelt s egyhelyben várakozott a híd előtt.

Elengedtem a fiúkat, akik némán nézték azt a rengeteg teremtményt akik előttük sorakoztak, majd rám néztek. Elmosolyodtam, majd a fény felé néztem s éreztem, hogy újra átölel a melegség.

- Halld és kövesd a madár dalát, s akkor megleled a fényt. Menjetek, s éljetek! - fordultam az emberek felé akik lassan megindultak.

- Ez hihetetlen... - motyogta Matthew.

- Tényleg sikerült? - kérdezte hitetlenkedve Kemeron.

- Jeremy biztosan boldog lenne, ha látná mindezt. - mondta könnyes szemmel Josh.

- Igen, biztosan. - szorítottam meg kezét.