Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

37.rész

Devon:

Átlépve a hídon hatalmas fény vakított el minket, majd mire kinyitottuk szemünket a híd másik oldalára érkeztünk. Körülnéztem, s láttam, hogy az eddig darabokban álló híd teljesen újszerű állapotban húzódott előttünk, a magas épületek ezernyi ablaka visszaverte a fényt, s eltűntek a futónövények is. Egymásra néztünk Rajannal, s ha nem látnám szakadt, koszos és véres ruháink, elhinném ha azt mondanák mindez csupán egy álom volt. De nem. Az apokalipszis, a zombik, az a sok vér és elvesztett ember, Ő!

Rápillantottam a kezemben szorongatott füzetére és megsimítottam a kopott borítót. Nem álmodtuk, mégis mindez ami előttünk volt olyan álomszerűnek tűnt.

- Devon? - hallottam meg az ismerős hangot és a híd végében álló alakra pillantottam.

- Apa? - megremegett a hangom.

Ott állt a híd végében laza melegítőben, tisztán, borotváltan és megfésülve. Szinte meg sem ismertem őt elsőre. Rohanni kezdtem, teljes sebességgel rohantam a híd végén álló férfihoz, aki mosolyogva megvárt, majd átölelve nem vált azonnal köddé.

- Szóval te is túlélted fiam, el sem hiszem, hogy nélkülem is képes voltál mindazt kibírni. Büszke vagyok rád, s biztos vagyok benne, hogy anyád is az lesz.

- Anya? - a parkoló felé néztem.

A sötétkék Nissan juke éppen bekanyarodott a parkolóba, majd kivágódott a vezetőülésnél lévő ajtó és megpillantottam lángoló vörös tincseit. Rohanni kezdett felénk ahogy én is felé, majd félúton egymásba ütközve szorosan átöleltük egymást. Itt volt előttem, épségben, egészségesen.

- Tia... - hallottam meg Rajan hangját mögülem s felé fordultunk.

Aranyló szőke tincsek suhantak végig mellettem a levegőben, s megpillantottam Rajan megtört arcát. Széttárta kezeit ahova szinte berepült a mosolygós kislány s szorosan magához ölelte.

- Egyik pillanatról a másikra megjelent a hídon előttünk, s azt mondta, hogy Rajant nem találja sehol sem. Azonnal tudtuk kiről van szó, úgyhogy addig magunkhoz vettük. Tudtuk, hogy egyszer ide fogtok találni. - szorította meg a vállamat apa.

- Már csak Lulara kell várnunk, hogy átérjen a hídon. - mosolygott anya, s megdermedtem.

- Tessék? - néztem szemeibe.

- Ő alkotta számunkra ezt az új világot, amiért mindenki hálás. Először természetesen nem tudtuk, de mikor az emberek egyre inkább jönni kezdtek elmesélték számunkra mi történt, hogy ez egy másik világ és, hogy mindezt neki köszönhetjük. A fiúk és Tia is már alig várják, hogy megérkezzen. Láttad őt? - mesélte teljes beleéléssel anya.

- Lula... - képtelen voltam befejezni a mondatot.

- Devon? - hátra fordultam.

A fiúk mind ott álltak és mosolyogva néztek engem: Matthew, Kemeron, Josh és Jeremy. Azonnal oda siettem megveregettem a fiúk vállát, majd Jeremyhez léptem és egy pajtásias ölelés után beszélgetni kezdtünk. Oda hívtam Rajant és Tiát, valamint a szüleim egyaránt, majd a sok mosolygás után mindenki szája lefelé kezdett görbülni, végül előjöttek a könnyek és a gyász, ami felemésztett minket.

92.nap