Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

28.rész

- Ez igaz, de talán pontosan ezért kellene a lehető legtöbbet kihozni minden napból, mert nem tudod mi fog történni holnap, vagy azután és azután. Mutasd ki az érzelmeidet, veszekedj velünk, sírj ha úgy tartja kedved és mosolyogj, mosolyogj őszitén végre ha arról van szó, ne egy erőltetett, érzelemmentes arcot mutass. - meglökte jobb mutatóujjával a homlokomat.

- Tudod, nem gondoltam volna, hogy ennyire bölcs lennél. - cukkoltam, s egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon.

- Sok mindent nem tudsz te még rólam, de lesz még idő arra is. - legyintett. - Na gyerünk, menj fel s nézz szembe a dolgokkal Lula, én idelent megvárlak. - mutatott a kanapéra.

Értetlenül néztem rá mire ő csak bólogatni kezdett s legyezni, hogy hess hess, én pedig még mindig csak némán néztem rá és vártam, hogy leessen neki a tantusz.

- Oh tényleg, na igen először felviszlek és utána megvárlak idelent. - kapott észhez és felkapott az ölébe.

Azonban csupán a lépcsőkig vitt, majd rám nézett s leeresztett a földre. Először leraktam a sérülésmentes lábamat, majd lassan letettem a sérültet is mellé, azonban még mindig fájt. Mégis tudom jól, hogy Jeremy mit akar elérni, azt, hogy ne csak üljek nap hosszat, hanem kezdjek neki mozogni és próbáljak minél inkább felkészülni a menekülésre, ugyanis lehet nem lesznek képesek felkapni a semmiből és elvinni, ha arra kerül a sor.

Lassan kezdtük, először Jeremy lépett fel az első lépcsőfokra, majd egyfolytában belekapaszkodva felraktam a jobb lábamat, majd lassan felraktam a sérültet és ráálltam. Kissé belehasított még a fájdalom, de már tűrhetőnek tűnt a negyedik lépcsőfoknál. Rettentő lassan haladtunk, mégis Jeremy rám szánta az időt és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. 

Az utolsó pár lépcsőfokot már megpróbáltam nélküle megtenni, s felérve boldogan fordultam vissza felé. Elégedetten mosolygott, majd maga mögé mutatott és elindult lefelé. 

Lassan megfordultam s azonnal megakadt a tekintetem Tia ajtaján ami tárva nyitva volt. Halk hangokat hallottam, s lassan odabicegtem az ajtóhoz. Megálltam s nekidőltem a keretnek, onnan néztem egy ideig ahogy halkan susmorog a babáinak s közben szomorú arcot vágott. Megtörtnek tűnt, s tudtam, hogy egyedül érzi magát, ez pedig mind az én hibám amiért képtelen voltam rávenni magam, hogy feljöjjek hozzá beszélni. Áltattam magamat és a többieket is azzal, hogy azért nem akarok felmenni hozzá, mert nem akarom a sérüléseimmel megijeszteni, pedig csak féltem. Féltem, hogyha meglátna akkor milyen arcot vágna, féltem, hogy elküldene vagy dühös lenne amiért magára hagytam.

Éppen pakolta körbe a kis tálakat és csészéket az ágyán miközben körbeültette a babáit és állatkáit, majd megállt a kezében az utolsó csésze és rájött, hogy nem tudja már kinek odaadni.

- Kaphatok egy kis teát én is? - mosolyogtam a kislányra.

Azonnal felkapta a fejét s szemei könnyekkel teltek meg amik nagy cseppekben gördültek lefelé az arcán. Felpattant az ágyról s teljes sebességgel odarohant hozzám, majd szorosan átölelte a lábamat és szipogni kezdett. Letérdeltem, s egyszerűen nem érdekelt a fájdalom a lábamban. Könnyek lepték el a szemeit és szorosan magamhoz öleltem a síró kislányt, akiben nem volt se harag se megvetés. Egyszerűen ártatlanul átölelt és örült, hogy újra láthat.

Két feldagadt, piros szemű lány ült a kanapén szélesen mosolyogva és rajzfilmet nézve. Először megijedve néztek minket a fiúk, de aztán meglátták, hogy egymáshoz dőlve nézünk egy jó kis rajzfilmet s közben együtt nevetünk ellazultak, s folytatták a dolgukat. 

Jeremy elégedetten hátradőlve feküdt mellettünk a kanapén miközben pattogatott kukoricát rágcsált amivel készségesen megkínált, így beengedtük a köreinkbe. Együtt néztük a TV-t s közben végig egymás szavába vágva beszéltünk mindenféle semleges dolgokról. Jól éreztük magunkat, nevettünk, ettünk és felszabadultnak éreztem magam.

- Jeremy! Hol vannak a többiek? - fordultam a fiú felé.

Éppen egy pattogatott kukoricát próbált a levegőbe feldobva elkapni amikor kérdeztem, így tökéletesen végignézhettem, ahogy szerencsétlenül beesik a pólója alá és morogva próbálja előkeresni.

- Hogy-hogy?

- Úgy gondoltam, hogy biztos ők is örülnének, ha egy kicsit lazíthatnának. Egy kis filmnézés biztos jó lenne nekik is. - vontam meg a vállamat, bár más szándékaim voltak.

- Nem túl meggondolatlan lépés? Nem lesz aki figyelje a dolgokat a ház körül. - fordult felém kételkedve, de közben már fel is pattant.

- Ha együtt leszünk akkor meg tudjuk egymást védeni. Ez a lényeg. Na siess és hívd ide őket. - hessegettem el nevetve.

- Igenis! - tisztelgett, majd belemarkolt a kukoricába és elsietett.

Felálltam, majd kisétáltam a konyhába, hogy készítsek még egy kis rágcsát amikor megpillantottam a fa tetején gubbasztani Devont s elfordultam. Kivettem a szekrényből a tálakat és a kukoricát, majd nagyot sóhajtva ott hagytam mindent s szóltam Tianak, hogy bármi baj van kiáltson, odakint leszek.

- Értem. - motyogta szomorúan.

- Ne aggódj mindjárt jövök, a fiúk már úton vannak ide, élnek-halnak a kukoricáért, én pedig összekaparom Devont, hogy mind együtt legyünk. Végülis együtt jobb élvezni a filmet nem igaz? - mosolyogtam a kislányra.

- Igen! - lelkesedett, s a csalódott tekintet azonnal ragyogni kezdett a boldogságtól.

Kinyitottam a hátsókertbe vezető ajtót, majd lassan lebicegtem a lépcsőn s elindultam a nagy fa felé amin én is szívesen ültem s figyeltem a körülöttem lévő tájat. Amikor megpillantott azonnal leugrott az ágról s megállt előttem.

- Szia.

- Szia. - motyogta, s elnézett mellettem.

- Nincs kedved bejönni filmet nézni velünk? - mutattam a ház felé.

- Jobb, ha valaki figyeli a dolgokat. De azért kösz. - fordult meg s visszamászott a fára.

- Miért kerülsz engem? - néztem fel s meghallottam a fiúk nevetését.

Feléjük fordultam s láttam, hogy mindenki megérkezett. Intettem nekik ők pedig biccentettek halványan mosolyogva, majd Jeremy a ház felé mutatott. Megráztam a fejem és felmutattam a fára. Egyből értette miről van szó, így mindannyian bementek.

- Hé, van pattogatott kukorica! - kiáltotta lelkesen Kemeron s becsukódott az ajtó.

- Miért nem mész be te is? Még nem gyógyult meg a lábad rendesen, úgyhogy jobb, ha pihenteted.

- Ezt fogjuk játszani? Te ott fent próbálod magad meghúzni és addig ott maradsz ameddig el nem megyek? Mégis miért? Itt egyedül nekem lenne okom morgolódni, mégis itt vagyok és azt szeretném, ha végre újra beszélhetnénk és normálisan viselkedhetnénk egymással. Ha tudnánk normálisan beszélni és nem fordulnánk el a másik irányba, ha meglátjuk a másikat. Bármi is van most amiért így viselkedsz, gyere le és beszéljük meg.

- Nem akarom, hogy még nagyobb távolság legyen közöttünk, de ha most elmondom neked mindazt amiért így viselkedek, akkor teljességgel elvágom magunk között a dolgokat és nem fogom tudni helyrehozni. - leugrott elém s szemeimbe nézett. - Nem akarlak elveszíteni. - suttogta. - Nem akarom, hogy bármi is kettőnk közé álljon, mindig is erre törekedtem, hogy veled lehessek, hogy minden pillanatban láthassalak s mégis az én hibámból...egyszerűen tönkreteszlek.

- Nem értem... - megfogta kezeimet s összekulcsolta ujjainkat.

- Aznap mikor megláttalak téged Kemeronnal rettentően dühös voltam. Dühös voltam magamra, mert képtelen voltam először lépni s azt hittem elvettek tőlem. Mégis akkor amikor viszonoztad az érzelmeimet, mégha csak én is éreztem úgy, hogy ezt tetted, egyszerűen képtelen voltam megtenni azt amire már olyan régóta vágytam. - gyengéden megérintette az arcomat. - Féltem, hogy elveszítelek, féltem, hogy csupán én érzem mindazt... - majd megcsókolt.