Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

13.rész

- Nem hiszem el, hogy képes voltál elmondani nekik az erődet. Szerinted ha valaki rájön minderre, ha valakinek a tudomására jut akkor nem fognak elkapni és bezárva tartani?! Teljesen megőrültél! Ennyit a nagy ütőkártyáról... - kelt ki magából Jeremy.

A fiúk hitetlenkedve figyelték ahogy a fiú felpattan a kanapéról és fel le járkál a nappaliban egyfolytában dühös tekintetettel rám meredve.

- Ez a valódi természete Jeremynek. Sohasem volt az a gyenge és lelkileg megtört kisfiú akinek mutatta magát. - jelentettem ki.

- Mégis miért? Miért játszottad meg magad? - kérdezte Josh testvéréhez lépve.

- Mert így könnyebb volt játszani a kis játékomat. Te mindig is a főnök szerepét szeretted volna, hát megadtam neked. De valójában ha akartam volna, akkor egy perc alatt tönkreteszlek és elveszem a trónodat. - lökte félre testvérét.

- Jeremy, mégis milyen játékról beszélsz? Neked ez az egész csupán szórakozás?! - szállt be a vitába Kemeron.

- Ebben az elcseszett világban vannak nálunk sokkalta erősebbek is akik azonnal szétszednének minket. Azonban mindig kell lennie egy ütőkártyának és azonnal fordul a kocka. Ez a kártya lett volna Lula. - állt meg előttem.

- De most, hogy kiderült a kis titkom, nem fogsz tudni felhasználni engem, mivel nem tudsz mivel sakkban tartani. - mosolyodtam el.

- Nahát- nahát, végre az eszeddel játszol kislány? - megpaskolta a fejemet, majd visszaült a helyére.

- Kemeron? Te következel most. - fordultam a lesokkolt fiú felé.

- Emilyről van szó. - suttogta lehajtott fejjel.

- A húgomról? Hiszen ő már meghalt, megfulladt a tóban. - modta rekedtes hangon Jeremy.

- Igen, megfulladt a tóban, mert képtelen voltam megmenteni őt akkor. Hagytam őt meghalni, én pedig elmenekültem.

Ekkor Jeremy ráugrott Kemeronra és ököllel kezdte verni a fejét, a mellkasát, mindent amit csak tudott. Devon, Matthew és Josh alig tudta leszedni Jeremyt aki még a fiúk szorításában is lendítette a lábait és öklét is.

- Megölted a húgomat! Gyilkos vagy és csak úgy magadban tartottad az egészet?! Mégis mit képzeltél? Még csa öt éves volt és megígérted, hogy vigyázol rá a végsőkig! Erre te ott hagyod őt, hogy meghaljon! Gyilkos vagy! Neked kellett volna aznap meghalnod nem pedig neki! - kiabálta magából kikelve.

- Tudom és sajnálom. Aznap mindketten hazafelé tartottunk, de látni akarta a tavat. Nagy nehezen megengedtem, hogy egy kicsivel közelebb menjünk, mint ahogyan szoktunk, ez volt a legrosszabb döntés életemben. Kinyúlt egy kéz a vízből, megragadta Emi lábát és berántotta a vízbe. Próbált kiszabadulni, de csupán a kezeivel hadonászott a víz felett. Segíteni akartam neki, de halottam ahogy jönnek minden irányból egyre többen, meghallották, hogy valaki a vízben hangosan csapkod és elindultak felé. Nem tudtam mit tenni, felálltam és elfutottam. Aznap amikor visszaértem elmondtam nektek, hogy megfulladt, csak azt nem, hogy hogyan. Hagytam őt meghalni.

- Matthew te következel. - fordultam a sokkos állapotban lévő fiú felé.

- Ennyi?! Lépjünk tovább, mintha nem is mondott volna semmit? Hagyta meghalni a húgomat! - elé álltam.

- Ugyanebben a helyzetben, ha valakit elkaptak volna és fuldoklik, közben körbevesznek a teremtmények és lehet, hogy téged is elkapnak, te vajon beugrottál volna a vízbe? Vagy mented az életed, majd elmeséled a szépített változatát a családnak, hogy legalább tudják mi történt? Lehet, hogy rossz döntés volt magában tartani az igazat, de azzal semmivel sem lett volna jobb nektek, csupán elveszítettél volna valakit akire most minden erőddel támaszkodsz és ezt te is pontosan tudod, csupán annyira feldúlt vagy, hogy nem vagy képes ésszel gondolkodni. Most te játszol ezzel, - érintettem meg a mellkasát - mint ezzel. - kopogtattam meg a homlokát.

A szeme ide-oda járt a szobában, láttam, hogy nem képes kordában tartani magát, egyszerűen nem képes ésszerűen gondolkodni. A húga elvesztése miatti gyász nem múlt el, s most, hogy felszakadtak a sebek, még inkább kitörni készült belőle mindaz amit ennyi időn keresztül magában tartott.

- Én vagyok a hibás... Miattam változott át Devon apja, mert nem figyeltem oda rá, s az én hibámból történt minden. - suttogta Matthew, s éreztem, hogy megfagyott a levegő.

Azonnal Devon felé fordultam aki hatalmasra nyitott szemekkel bámulta a földet miközben teljes testével remegett. A düh egyre nagyobb hullámokban tört fel belőle, s kitörni készült.

- Azonnal fogjátok le Devont! - ordítottam, azonban a fiúk lesokkolva nézték Matthewt.

Ez a titok az eddigieknél is rosszabb volt, s nem voltak képesek felfogni egy szót sem abból amit mondtam. Azonnal Devonhoz rohantam, megfogtam az ökölbe zárt kezeit és egyenesen a szemeibe néztem. Nem figyelt rám, egyszerűen keresztül nézett rajtam, a düh elhomályosította látását.

- Devon, nyugodj meg. Figyelj rám, most hallgasd végig Matthewt, s tudd meg a teljes igazságot. Lehet, hogy meg fogod érteni őt, vagy pedig nem. Ez a te döntésed, azonban nézd meg, hogy Kemeron és Jeremy között is mi történt, ők is hibáztak, ők is tettek rossz dolgokat a másikkal, mégsem ölik meg egymást. - tekintete rám vándorolt, s most tényleg rám nézett.

- Hogy gondolhatod, hogy én megérteném és megbocsátanám neki azt, hogy megölte az apámat? Csak ő maradt nekem, s őt is elvesztettem, már kitudja, hogy mióta. Tartozott volna annyival, hogy elmondja nekem az igazat! Hogy ne hazudjon, ne tartsa magában s játsza meg magát egészen idáig! - félre lökött, s a földre estem.

A fiúk magukhoz tértek a bambulásból s Devont figyelték aki még mindig dühös tekintettel figyelte a földet s magában morgolódott.

- Matthew, meséld el a történetet az elejétől a végéig. - morogta Devon.

- Ugyanolyan napnak ígérkezett, mint a többi. Abraham aznap velem jött a pajtába, hogy elvigyük az élelmet Devon apjának. Beléptünk, az apja némán figyelte a földet és halkan hörgött. Már többször ordítozott, kapálózott, így nem volt meglepő, hogy csupán ennyit tudott kinyögni.

Abraham azt mondta segíteni fog, hogy rendesen szemmel tartsuk addig Devon apját Marcust. Azonban ő csak lefeküdt a szénabálákra és mesélni kezdett valami csajról, hogy milyen pszichopata módon viselkedett amikor Abraham megcsókolta az arcát. 

Éppen kötöttem kifelé a csomókat amivel Marcus volt megkötve amikor meghalottam egy halk nyöszörgést nem messze a báláktól. Először azt hittem, hogy Abraham adta ki a hangot, biztos megint belevágott a bőrébe a széna vagy valami hasonló, s mire végeztem Marcus kioldásával egy fuldokló hang ütötte meg a fülemet. Elindultam a hang felé teljesen magára hagyva Marcust és amikor a bálákhoz értem Abraham nem volt sehol. Azonban hallottam ugyanazt a nyöszörgő hangot és akkor megláttam őket.

Teljesen kirázott a hideg, megdermedtem és egy hang sem jött ki a torkomon. Abraham ott feküdt a földön vérben úszva, s egy zombi éppen a nyakát tépte darabjaira. Elkapta őt, a nyakánál fogva rángatta és széttépte őt.

Éppen siettem volna Marcushoz, hogy kimeneküljünk onnan, de mögém került és megláttam az arcát. A szemei élettelenül voltak tágra nyílva, az arcáról már rothadt lefelé a bőr és hiányzott az alsó állkapcsa. Ellöktem s olyan sebesen rohantam kifelé a pajtából, hogy szinte arra sem emlékszem, hogy becsuktam e a pajta ajtaját. Rohantam, fejvesztve rohantam a semmi felé, de akkor megláttam ahogyan a fiúk ott állnak a kapuknál és magamhoz tértem. Elrejtettem a remegő kezeimet, próbáltam nyugodtnak mutatkozni, de képtelen voltam Devon szemébe nézni nagyon hosszú ideig még. 

Nem árultam el senkinek, hogy mi történt, s pár nappal később szerencsémre mindenki Abrahamat kezdte keresni, senki sem tudta, hogy velem tartott a pajtába aznap. Azóta a nap óta mindhárman odabent voltak én pedig nem mentem be többet, nem volt rá szükség.