Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

24.rész

A gyors mozdulattól hatalmasat koppant a fejem a falon, azonban nem érdekelt, megmarkoltam a fegyvert és felemeltem, hogy célozzak, azonban a férfi eltűnt. Kapkodva vettem a levegőt, egyszerűen képtelen voltam nyugodt maradni, féltem, lüktetett a fejem és csak úgy kavarogtak a gondolataim. 

Gyorsan talpra ugrottam és megfogtam az ajtókilincset, hogy berohanhassak, azonban két erős kar elkapott hátulról és leszorított. Egyik kezével befogta a számat, míg a másikkal lefogta kezeimet, így kiesett a kezemből a fegyver és védtelenül maradtam.

- Tudod, ha nem utasítottak volna arra, hogy vigyelek el akkor szívesen megtartanálak magamnak. Annyira kár érte, hogy a főnök magának akar téged. - suttogta negédes hangon a fülembe.

Egész testemben remegtem, egyszerűen alig voltam képes felfogni mit mond, nem bírtam gondolkodni. Próbáltam kiabálni, mocorogtam és rángatóztam hátha valahogy kiszabadulok a kezei közül, de mindhiába. Vonszolni kezdett körbe a ház körül, hogy kijusson velem az útra, s tudtam, hogy itt a vége, elvisz magával és ezután Tiara nem fog tudni vigyázni senki. Még csak azt sem fogják tudni a többiek, hogy mi történt.

Hatalmasat lendítettem, minden erőmet beleadva egy hatalmasat rúgtam a sípcsontjába, majd mikor távolabb tartott magától akkor rúgást mértem az érzékeny pontjára is.

- Bassza meg! - kiáltott fel miközben a földhöz vágott.

Rohanni kezdtem a terasz felé, hogy megkaparintsam a fegyvert, azonban elkapta a bokámat és teljes erejéből megszorította. Szinte hallottam, ahogy ropogni kezdenek a csontjaim a keze alatt. Egy erőtlen, szinte néma sikoly hagyta el a számat s kicsordult a könnyem.

- Maradj nyugton vagy eltöröm a másikat is! - morogta s újra megszorította a fájó bokámat.

- Devon! Rajan! Kemeron! Valaki! - kiáltoztam, de mindhiába.

- A kis barátaid szépen cserben hagytak szépségem. - majd megragadta a karomat és felemelt a földről.

Láttam a szemeiben a haragot, amit rajtam töltött ki. 

Minden erejével a csuklómat szorította, olyan erőből, hogy szinte nem is éreztem már a jobb karomat. Végül fogta és mindkét kezemet hátrahúzva letett a földre, hogy elinduljunk a ház eleje felé.

Azonban képtelen voltam talpon maradni. A bal bokám rettentően lüktetett, úgy éreztem, hogy lángra lobbant, s ezernyi tűvel szurkálják. Mégis gyaloglásra kényszerített. Egyszerűen lökött rajtam egy erőset és már lépnem is kellett, nehogy elessek. 

Patakokban folytak a könnyeim és fájt mindenem, mégis a szívem annál inkább fájt, mert úgy éreztem, hogy cserben hagytak, hogy magamra hagytak engem a társaimnak nevezett személyek, pontosan ugyanúgy, mint aznap mikor rájöttem a dal erejére. 

Összetört a szívem, szinte képtelen voltam felfogni és elfogadni, hogy azok a személyek akik mellettem álltak, akik barátaiknak neveztek engem most nincsenek sehol, bár megígérték, hogy mellettem maradnak, hogy megvédenek engem bármi áron.

Életemben másodszor bíztam meg az emberekben olyannyira, hogy képes lettem volna az életemet adni értük. S másodszorra is rá kellett jönnöm, hogy mindez nem volt más csupán egy hamis illúzió.

Bang!

Szinte megfagyott a levegő körülöttünk. Éreztem, ahogy egyre inkább enyhül a szorítás a karjaimon, majd a hatalmas súly a földhöz szegezett azonnal. Kapkodtam a levegőt, nem láttam semmit, csupán hallottam, ahogy sietős léptekkel közeledik valaki, majd meghallottam, ahogy a fiúk a nevemet kezdik kiáltozni a távolból.

- Remélem meg tudod magyarázni, hogy mi történt! - morogta Rajan, miközben leszedte rólam a férfit.

Éppen ideértek a többiek is amikor Rajan a kezét nyújtotta felém, azonban én csak néztem őt, majd a halott férfire néztem aki ott feküdt mellettem.

- Lula, gyere állj fel. - nyújtotta a kezét Devon is, azonban megráztam a fejem.

- Rajan, inkább te segíts nekem kérlek. - majd felhúzott a földről.

Azonban mikor a a bal bokámra nehezedtem egyszerűen elvesztettem az egyensúlyomat és éppen idejében kapott el, nehogy visszaessek a földre.

- Kapaszkodj erősen. - ennyit mondott és már fel is kapott a földről a karjaiba és besietett velem a házba.

Azonnal a kanapéhoz rohant, majd lefektetett és felkapcsolta a világítást a házban. Akkor látták meg először, hogy milyen állapotban is vagyok. Láttam az arcukon a haragot és a tömény gyűlöletet, majd Devon elindult vissza a kertbe, s a fiúk követték őt.

- Mégis mi folyik itt? Hol van Tia? - hadarta Rajan.

- Fent az emeleten. A szobájában hagytam. - motyogtam és éreztem, hogy az a hatalmas adrenalin hullám kezd eltávozni belőlem.

Éreztem, hogy alig bírom nyitva tartani a szemeimet. Szétszakadt a fejem és minden testrészem egyszerűen lüktetett a fájdalomtól. Még hallottam ahogy Rajan próbálja az emeleten nyugtatgatni a zokogó kislányt, s hallottam, hogy nyílik a hátsó ajtó.

Halk léptekkel jött felém, majd leggugolt mellém és megsimította az arcomat. Alig bírtam nyitva tartani a szememet, mégis látni akartam ki az.

- Sajnálom. - suttogta Devon s elsötétült körülöttem minden.

Ember nem marad élve

A szörny támad, széttépet

Sírás, sikoly, könyörgés

A madár őket megöli... - dúdolta egy hang s kinyitottam szemeim. 

Amit láttam az maga volt a pokol. Akárcsak egy néző a moziban, szinte közvetlen közelről, mégis olyan távolian láttam mindent. A város tele volt emberekkel, minden olyan folyamatban telt, mint akárcsak a többi hétköznapi nap. Ám egyszercsak valaki felsikolt, majd az emberek fele a földre zuhan s a másik fele elkezd menekülni. 

Azonban nem telik el öt perc és azok akik eddig az utcán feküdtek most élettelen tekintettel indulnak el. Egy fiatal nő a párja mellettem térdelt s próbált segítséget kérni, miközben egyre inkább kezdett szétesni. A férfi felkelt, az emberek nagy része a földön fekvő embereken próbálnak segíteni. A nő hálásan átöleli a férfit aki karjaival körbeöleli kedvesét, majd egy gyors mozdulattal  oldalra hajtja a fejét és a nő nyakába harap. A nő  felsikolt, a vére patakokban folyik a földre, a férfi pedig csak egyre szorosabban tartja és széttépi a nőt. A többi ember aki szintén a földön feküdt ugyanezt tette, megragadták az első embert aki a közelükben volt és támadtak. Mindenkit akihez hozzáfértek megragadtak, majd elkezdték cafatokban tépni a húsukat, végül pedig tovább mentek. 

Az eszüknél maradt emberek próbáltak kiszabadulni a teremtmények szorításaiból, azonban akit elkaptak nem menekülhetett. Mindenhol folyt a vér, az emberek sírtak, kiáltoztak és segítségért könyörögtek, de nem segített rajtuk senki. 

Ember nem marad élve

A szörny támad, széttépet

Sírás, sikoly, könyörgés

A madár őket megöli... - dúdolta valaki újra és újra a háttérben.

A teremtmények pedig azt tették amit a hang énekelt számukra. A szörny támad, széttépet, sírás, sikoly, könyörgés, a madár őket megöli...

Az a hang maga volt a madár. 

Az a hang én voltam.