Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

11.rész

Kirázott a hideg ahogy az utolsó sorokat olvastam. Ez egyáltalán nem olyan befejezés volt, mint amit mindig is hallottam édesanyámtól. Ezek a szavak maró gyűlöletből vannak, olyan volt, mint egy sötét átok amit még az ellenségednek sem kívánnál. S mégis az utolsó sor... A madár őket megöli, de ki a valódi madár?

Becsuktam a naplót, majd mélyen besüllyesztettem a táskámba, nehogy észrevegyék a többiek mikor visszaérek. A teremtmények már elhozták a nagyját a dolgoknak amit találtak, s miután megköszöntem nekik beraktam egy közeli ládába és felkapva siettem vissza a többiekhez. Rengeteg kérdés kavargott bennem, de tudtam, hogy akitől választ kapnék már nincsen többé.

Beérve a házba a fiúk döbbenten nézték a megpakolt ládát a kezemben, majd gyorsan elvették, hogy letegyék az asztalra és ne kelljen tovább cipelnem a súlyt. Bárcsak levehetnék a többit is ami nyomja a szívemet.

- Hol találtad ezeket? Ez elég majdnem két hétre számunkra, ha nagyon zabálni szeretnénk. Ez rengeteg, és mind még ehető és iható. Hol voltál? - fordult felém Kemeron.

- Nem tudom. - vallottam be az igazat.

Komor tekintetem láttán csak bólintott egyet majd viszafordult az ellátmányhoz és kipakolt az asztalra, hogy neki lássunk az evésnek. Mindenki csendben, magába roskadva ült az asztal körül és a saját bajaival volt elfoglalva. 

Josh még mindig azon gondolkozott, hogy jól tette e mindazt, hogy eltitkolja a képességemet és az igazat a fiúk elől, míg Jeremy inkább azon izgult és árgus szemekkel figyelt, hogy mikor fogom elmondani a valódi énjét a többiek számára. 

Devon az apja halálán gondolkozott, azon, hogy mégis hogyan változott át azzá a szörnyeteggé ami soha sem akart lenni, s ő miért nem volt ott, hogy segítsen rajta, hogy megmentse őt a haláltól csakúgy, mint ahogy az édesanyját is magára hagyta. 

Kemeron azon örlődött, hogy hogyan tartsa együtt a csapatot, hogyan fogjuk a továbbiakban túlélni, s tudtam, hogy az eltűnt apjára és nővérére gondol, hogy hol lehetnek, mit csinálnak most? S, hogy fogják egymást megtalálni, mit fognak gondolni mikor meglátják, hogy mindaz amit a fiúra bíztak, hogy gondoskodjon róla egyszerűen porrá lett, s nem lehet újjáépíteni többé.

 Egyedül Matthewban nem láttam akkora örlődést, bár neki is megvoltak a saját démonjai. Ő volt ebben a csapatban a mentsvár, ő volt az összekötő elem mindenki között, azonban látva, hogy egyre inkább szétszakadnak a fiúk, kezdett megtörni. Egyfolytában agyalt, szinte hallottam ahogy a fogaskerekek csak úgy pörögnek a fejében.

Befejezve a késői ebédet mindenki elfoglalta a helyét valahol messze a másiktól s tovább folytatták a magukba roskadást. Mindenki választott egy szobát amibe elvonult, s én is elfoglaltam egyet ami a legközelebb volt a lépcsőhöz. 

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd azonnal az ablakhoz léptem és felnyitva kimásztam a tetőre. Leültem a roskadó cserepekre, s némán néztem a távoli helyeket, néztem, ahogyan a teremtmények lassan csoportokba verődnek, hogy neki lássanak a hosszú éjszakának.

Azokon a különös betűkön gondolkoztam amik a füzetben voltak itt-ott elrejtve. Nem volt jelentésük, nem voltak sem koordináták, sem szavak, még csak magánhangzó sem volt benne. Mégis tudtam, hogy valami fontos lehet, valami igazán fontos információ lehet ebben a kódban amit muszáj volt megcsavarni nehogy akárki is megérthesse.

Elkezdtem kiírni a betűket egy üres oldalra s akárhogy is néztem egyszerűen nem tudtam dűlőre jutni. Annyi minden kavargott még bennem, nem voltam képes megérteni. Egyfolytában az az utolsó versszak kavargott bennem, hogy a madár nem segít, a madár ölni fog.

- Lula? - jelent meg Matthew az ablaknál.

- Igen? - fordultam felé, addigra már kimászott s leült mellém.

- Gondolkodtam egy kicsit miközben mindenki szétszéledt, s dűlőre jutottam. Ahhoz, hogy minden olyan legyen, mint régen, neked el kell tűnnöd az életünkből. - fogta rám a fegyverét.

- Mégis mire készülsz? - riadtam meg, s hátrálni kezdtem.

- Amióta velünk vagy mindenki megváltozott. Magába roskadt, hátat fordít s nem mer a másikra nézni, csupán a gyűlölet és gyanakvás van a tekintetükben. Megváltoztak miattad, mindannyian megváltoztak.

- Nem tehetek arról, hogy leégett a mentsváratok, s emiatt mindenki ráébredt arra, hogy mi is a valóság. Ha jobban vigyáztatok volna Devon apjára, ha észrevettétek volna időben, hogy átváltozik akkor nem történt volna mindez.

Matthew remegett a dühtől, vicsorogni kezdett s fegyverével hadonászva vitatkozott velem. Szemeiben a harag égett, s mégis láttam benne valamit, a félelmet és a megbánást.

- Matthew te tudtad, hogy Devon apja már nem volt ember egy ideje? - suttogtam, mire meghúzta a ravaszt.

Hangosat dörrent s szélsebesen süvített el a fejem mellett. Szinte éreztem ahogy megkarcolja az arcomat a golyónak az utószele. Próbáltam felállni, próbáltam segítségért könyörögni, de a félelem, Matthew sötét, rideg tekintete megdermesztett. 

Félek az emberektől, s ő is tudja, hogy ez az amitől a legjobban rettegek. Meg akar leckéztetni, megmutatni, hogy jobb ha minél előbb eltűnök onnan, különben bajom esik.

- Lula! - kiáltozták a fiúk a szoba felől.

- Ne aggódj, becsuktam az ajtót mielőtt kimásztam hozzád, nehogy megzavarják a társalgásunkat Lula. - nyújtotta el az utolsó szót.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem remegő hangon.

- Tűnj el a közelünkből, s soha még csak eszedbe se jusson Devon apja vagy egyáltalán Devon! Nem én tettem, nem az én hibám, hogy akkor átváltozott! Abrahamnek kellett volna megvizsgálni a terepet, de ő inkább lefeküdt a földre! Az ő hibája, igen, nem az enyém. - motyogta magának.

Itt volt az esélyem. Hallottam, hogy a fiúk elkezdték betörni az ajtót, azonban biztos voltam, hogy eltorlaszolta, ugyanis egy ilyen régi és korhadt ajtó már rég kiesett volna a helyéről. Szétnéztem, de a környéken nem volt semmi amivel elmenekülhetnék, végül lenéztem a ház elé, s ez volt az egyetlen esélyem.

- Volt egyszer egy madárka

Az embernek dalolta

Ült a fának tetején

Könnyét hullajtotta épp.

Azért sírt a kismadár - Matthew értetlenül nézett rám.

Mert az ember ordibál

Az emberből szörny lett

Kis madárka énekel.

Felé nyúl az Isten - álltam fel s a tető széléhez közeledtem.

Tárd ki szárnyad rögvest

Kapaszkodj a kezembe

Elviszlek egy jobb helyre.

A madárka fel repült

A kezébe berepült

Onnan nézte őket

Azt a sok szörnyeteget.

- Fejezd be! - kiabált rám Matthew.

- Kapjatok el engem! - s leugrottam a tetőről egyenesen a zombik közé.