Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

2.rész

- Lula, azok az emberek akik nem változnak meg, azok akik a sötétben élnek. Ők azok akik nem hisznek a változásban, akik szentül hiszik, hogy nincs más rajtuk kívül a világon aki fontosabb lenne. Azok akik életben vannak megtagadják Istent, megtagadnak mindent, és hidegvérrel végig nézik ahogy mindenki a halálba vész, csupán nekik kell túlélniük mindezt. Ezek szörnyetegek. - mesélte anyám utolsó sóhajaiban.

Miközben ott térdeltem mellette a halálos ágyán könnyeimmel küszködve, ő elmondta, hogy mi fog történni. Előre látta mindezt, előre tudta, hogy valami baj közeledik és szomorú volt, hogy most hagy engem magamra, amikor szükségem lenne rá. 

Mikor becsukta szemeit, hogy örök álomra hajtsa fejét eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok sírni senkiért. Azok akik meghalnak, azért fognak meghalni mert megérdemlik, mert gonoszak, és velejéig romlottak.

- Elég lesz. - mondtam és a zombik ledermedtek.

Néhány ember még életben maradt, és ordítozni kezdtek. Már nem bírtak mozdulni ugyanis szétcincálták a kezeiket és lábaikat, s most az összes zombi ott térdelt előttük vagy felettük megdermedve és a parancsomra várva. Odamentem a férfihez aki nemrég még letolt engem a felelőtlenségem miatt és elmosolyodtam. Már alig lélegzett. A zombi éppen a nyakát kezdte volna el széttépni mikor megállítottam benne.

- Álljatok fel és ennek a kivételével öljétek meg a többit! - parancsoltam és örömmel megtették.

A sikolyok, a könyörgések és az elhullajtott könnyek nem jutottak el hozzám. Mióta elkezdődött mindez, azóta nem érzek már semmit. Az elején sok olyan személy volt akikkel közelebbi kapcsolatba kerültem, de mikor jött a baj és bekövetkezett az apokalipszis ők nem változtak át, azonban elmenekültek.

Mikor este lefeküdtünk aludni még mindenki boldog volt és kedves, de mikor reggel felkeltem már nem volt senki sem a közelemben. Elmenekültek, ott hagytak engem meghalni a házban, és nem ébresztettek fel. A zombik elárasztották a földszintet és a lépcső tetejéről látva őket először teljesen berezeltem. Sírni kezdtem és sikoltozni, megijedtem tőlük és elkezdtem Istenhez könyörögni. Meghallottak, és rögtön utánnam jöttek.

 Bezárkóztam az egyik szobába és elbarikádoltam az ajtókat. Mikor kipillantottam az ablakon megláttam, hogy rettentő nagy felfordulás van mindenhol, és mindenütt ott voltak. Az embereknek nyoma sem volt, csupán csoszogó élőholtak voltak mindenütt. Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Egyedül voltam, féltem, éhes voltam és fáztam. Nem találtam a szobában semmit, csupán egy apró dobozt amit apró kövekkel díszített lánc vett körül. Felhajtottam a tetejét és egy ismerős dallam kezdett felcsendülni a dobozból. 

A hangra felfigyeltek odakintről is, és megvadultak. Egyre erősebben kezdték verni a falakat és az ajtót, én pedig megijedtem. Ki akartam kapcsolni a zenét, azonban elejtettem és darabjaira tört. Elhallgatott az egyetlen dallam ami emlékeztetett anyámra, és könnyek törtek belőlem ki. Már majdnem áttörték az ajtót mikor eldöntöttem, hogy feladom, és összegömbölyödtem az ágyon. Felhúztam a térdeimet és átkulcsolva őket elkezdtem dúdolni a dalt amit anya énekelt régebben, hogy megnyugtasson. Amikor áttörték az ajtót elkezdtem halkan énekelni a dalt és a sok hörgés elhallgatott. Lassan felemeltem a fejemet és megpillantottam őket. Elkapott a rosszullét mikor rájuk néztem, azonban láttam valamit a szemeikben. Megbánást, félelmet és csodálkozást. Felálltam az ágyra, majd láttam ahogyan minden zombi csupán ott áll az ajtóban és engem néz. Mintha vártak volna valamire, egy parancs szóra.

- Menjetek ki ebből a házból most rögtön! - parancsoltam bár inkább suttogva.

Nagyot dobbant a szívem mikor mindannyian egyszerre megfordultak és elindultak lefelé a lépcsőn. Hallottam ahogyan mindegyik kisétál a házból, majd gyorsan utánnuk mentem. Akkor kezdődött el az új életem.