Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

6.rész

Egyfolytában hallottam őket. Szenvedtek, hörögtek és kiabáltak felém. Kinyitottam a szemeimet, de körülnézve nem láttam semmit, csak a sötétséget. Még mindenki aludt és néma volt a táj, a nap még épphogy elkezdett felkelni. S akkor újra hallani kezdtem őket. Nem álom volt. Leugrottam a fáról, majd követni kezdtem a hangot.

A pajtához érve megálltam, s tudtam, hogy odabent vannak. Lassan kinyitottam volna az ajtót, mikor egy erős kéz hátrarántott és gyorsan visszacsukta.

- Megőrültél? - kérdezte Kemeron villámló tekintettel.

Gyorsan kihúztam a karomat a markából és hátrébb léptem. A tekintetével képes lett volna megölni ebben a pillanatban.

- Kemeron, mi történt? - jelent meg egy tegnapi "megmentőm".

- Ki akarta nyitni a pajtát!

- Odabent van Devon apja. - megdermedtek.

- Igen, és? Meg akart minket ölni! Muszáj volt ezt a döntést meghozniuk az emberknek, ez lett a vége. De még mindig jobb, mintha kidobták volna őket a faluból. Devonért hagytuk, hogy itt maradjanak, mert ő egyáltalán nem rosz ember.

- Kik vannak még odabent rajta kívül?

- Tessék? - kérdezte ráncolt homlokkal.

- Nem egyedül van odabent. Mások is bent vannak vele a pajtában. - mondtam nyugodt hangon és az ajtóra figyeltem.

- Az lehetetlen! Egyedül Devon apja van oda bezárva, senki más. - egymásra néztünk, s láttam benne, hogy nem hazudik.

Odasétáltam az ajtóhoz, s közben kisebb tömeg gyűlt körénk. Hallották a veszkedésünket és kíváncsiak lettek mi lesz velem. Mikor megálltam és feléjük fordultam újra mindenki csendben maradt. Lélegzet visszafolytva várták, hogy mit fogok tenni, hogy amit mondtam az igaz e. Két hatalmasat dörömböltem az ajtón, majd hátrébb léptem tőle.

Óriási moraj hallatszott bentről. Majd egy pillanat alatt az ajtó belső oldalát kaparászni kezdték, s erősen ütlegelni. Morgások, hörgések és ordítások hallatszottak bentről. Az emberek megijedtek, hátrálni kezdtek a pajtától és némelyikük már pakolni is kezdett. S akkor megláttam Devont a rohanó tömegben. Ott állt középen, s egyszerűen nem tudta levenni a szemét a pajta ajtajáról. Az apja odabent van, de már nem önmaga többé. S most teljesen egyedül maradt. A társai köré gyűltek, próbálták nyugtatni, átölelni vagy csak szóra bírni, de nem lehetett. Csupán halott és élettelen szemekkel elindult a pajta ajtaját szugerálva, s a kezében tartott öngyújtóval játszadozott. Majd egy határozott mozdulattal felkapott egy fadarabot, s meggyújtotta a végét. Végül odadobta a pajta körüli szalmára, s csupán nézte ahogy egyre magasabb lángok csapnak fel.

A falu amit annyira védtek, amit annyira szerettek az emberek, egy pillanat alatt kihalttá vált, s a lángok martaléka lett. Távolodva a helytől csupán a magasba törő lángokat láttam, s a teremtményeket amik lángolva sétáltak szerte szét áldozatot keresve. Egy pillanat alatt eltűntek az emberek a környékéről is ennek a helynek. Akik tehették autókba szálltak s úgy hagyták el ezt a helyet. A fiúk akik idehoztak engem elkezdtek bepakolni a saját autójukba, hogy ők is gyorsan elhúzhassák a csíkot.

Én csak álltam a kapuban és figyeltem azt a kis falut amit az otthonuknak hívtak hosszú ideje.

- És most mi lesz? - lépett mellém Devon, figyelve a lángokat.

- Folytatom az utamat.

- Mégis merre?

- Azt nem tudom. De mennem kell. Még sok dolgom van.