Lula, zombi apokalipszis (Befejezett)

9.rész

- Miért nem menekülsz el megint amíg egyedül vagy? - jelent meg Jeremy a hátam mögött.

- Nem vagyok egyedül, hiszen itt vagy a sarkamban. De ne aggódj, nem fogok csinálni semmit. Nem tervezem, hogy idehívom a társaim és megöllek titeket. Egyelőre. - fordultam felé gyilkos pillantással.

Szemei résnyire szűkültek miközben tartotta a szemkontaktust.

- Miért mutatod magad gyengének és védtelennek, ha nem is vagy az? - ettől kicsit megingott.

- Miről beszélsz? - de láttam tudja mire célzok.

- Miért mutatod magad a leggyengébb láncszemnek ebben a csapatban, mikor benned van a legtöbb kurázsi? Suttogol, eljátszod, hogy nem bírsz megszólalni, próbálod tettetni, hogy nem is figyelsz oda amiről mások beszélgetnek. Pedig közben mindent magadba szippantassz, mérlegelsz, majd a végén választassz. Most is azért követsz engem, mert nem tudod kiszámítani jelenleg, hogy mire is készülök valójában. Félsz, hogy valami olyat teszek ami keresztbe tesz neked. Ne mondd, hogy beveszik a többiek ezt az egész színjátékot Jeremy?

- Pedig mennyire, hogy be. - nevette el magát.

- Miért hagyod, hogy Josh irányítson helyetted? - léptem közelebb hozzá.

- Mert mindig ő akart lenni a nagyszájú. Hát hagytam, hagy higgye azt, hogy ő a legerősebb és legeszesebb kettőnk közül. Amikor utánad mentünk az erdőbe azt hiszed, hogy az ő ötlete volt. Teljesen megfeledkezett rólad miután kitört a tűz. Én azonban nem. - lépett közelebb ő is és az arcunk pár centire volt egymástól. - Aznap mikor először láttalak az autóból feltűnt az a nemtörődöm tekintet amit felénk küldtél. S aztán amikor megjelentek a zombik körülötted, te a legnagyobb higgadtsággal sétáltál feléjük. Már akkor kezdett valami megfogalmazódni bennem. Rettentően boldog voltam mikor Devon azonnal elindult érted, hogy téged is megmenthessen csak úgy, mint a többi ártatlan áldozatot aki még életben maradt. Amikor pedig újra láttam, hogy a zombik felé húzódsz ők pedig kikerülnek téged mintha levegő lennél csupán, akkor esett le, hogy egy olyan ütőkártya lehetsz még számomra amit jobb megőrizni.

- Egy ütőkártya? Mégis ki ellen? Kemeron ellen? - nevettem el magam.

- Ugyan, bár még nincs ellenség, de lehet, hogy egyszer lesz, én pedig mindenre felkészülök. Most pedig jobb ha megjegyzel valamit Lula, minden amit mondtál rólam igaz, de nem fogja elhinni neked senki. Én pedig árgus szemekkel foglak figyelni. - suttogta a fülembe.

- Miért gondolod, hogy elmondom bárkinek is? - ezen kissé meglepődött.

- Miért ne? Talán te is játszol valamit fejben.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak, én nem játszom semmiféle játékot, csupán azt teszem mindig amit a szívem diktál.

- Egyszer azonban ebbe fogsz belebukni kislány, hogy erre hagyatkozol - mutatott a szívére - nem pedig erre - megkopogtatta a homlokát.

Azzal megfordult felvéve régi álarcát és tovább sétált a fiúk irányába. Én mindig is a szívemre hallgattam, s azt mondogattam, hogy az a legjobb amit teszek éppen. Azonban nem véletlenül tartok Jeremytől, ugyanis tudja jól, hogy valójában ez az egész egy nagy küzdelemről szól, s ilyenkor nem érnek semmit az érzelmek, csupán a racionális, ésszerű döntések.

Lenéztem a földön szétszórt képekre amin ott mosolyogtak a gyerekek hol az apjukkal, hol az anyjukkal ölelkezve. Boldogok voltak, szerették egymást, s most mégis semmit sem ér a szeretet, csupán meggyengít. Ha valakit közel engedsz magadhoz az a személy egyszer meghalhat vagy döntéshozatalra késztethet. Tönkretehet, átverhet vagy akár megölhet.

- Lula, gyere. - jelent meg Kemeron mögöttem.

Odasétált hozzám, majd ő is lepillantott a képekre és kezébe vette a játékbabát. Egy ideig ott szorongatta a kezében, majd lefektette a képek közé és felállt mellém. Tekintetében ott volt a gyász és a harag. Azután azonban minden eltűnt, s felém fordult.

- Megtaláltuk a házat, gyere mielőtt ránk találnak a zombik. - megfogta a kezemet és elindultunk.

A házhoz érve a többiek már kezdték eltakarni az ablakokat és eltorlaszolni a hátsó kijáratot. Devon éppen kijött a konyhából mikor beértünk a nappaliba mellé és ránk nézett. Először óvatosan mosolygott, majd meglátva, hogy Kemeron fogja a kezemet egyszerűen elfordult és elment segíteni Matthewnak.

Kemeronnal egy ideig még ott álltunk a nappaliban felmérni a terepet, hogy minden rendben legyen és ne tudjanak meglepni minket a teremtmények éjszaka. Egyszercsak kissé megszorította a kezemet, nem túl erősen, de mégis határozottan és egymásra néztünk. Láttam a szemeiben, hogy próbálja magát meggyőzni nem lesz semmi baj, biztonságban leszünk és akár ugyanúgy folytathatjuk az életet ahogyan eddig, de mindketten tudtuk azzal, hogy ennyire nagyon hinni akar ebben igazolja azt, hogy valójában nincs semmi rendben.

Elengedtük egymás kezét, majd elment szétnézni az emeleteken míg én kikukucskáltam a nappali széles ablakán. Alig néhány teremtmény lézengett az úton, azonban tudtam jól, hogy éjszaka sokkalta többen lesznek. Valamiért ha eljön az éjszaka és sötétté válik minden, akkor kisebb-nagyobb csoportokba tömörülnek és csordaként vándorolnak tovább az egyik irányba, míg fel nem kel újra a nap.

- Lula segítenél egy kicsit? - szólt Josh a konyhából.

Visszaeresztettem a sötétítőként szolgáló rongyot az ablakon és besiettem a konyhába. Josh éppen a felső szekrényeknél matatott élelmet keresve.

- Megnéznéd, hogy a hűtőben van e esetleg valami? - kérdezte a válla mögött rám pillantva.

- Persze. - majd a kilincsre helyeztem a kezemet.

Éppen nyitottam kifelé amikor megjelent Devon és Kemeron az ajtóban eléggé morcos hangulatban. Rájuk pillantottam s egyszercsak félelmet láttam a szemeikben. S akkor megéreztem, hogy nyálkás, rideg, csontos ujjak fonódnak a csuklómra és azonnal visszafordultam.