Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

24 - Egy centi se

Csendben, s távolságtartóan haladtunk egymás mellett, egészen a hotel ajtajáig.

- Menj csak. - torpant meg hirtelen az eddig mellettem haladó, így szabad utat hagyott nekem, hogy kényelmesen beléphessek a várakozóba.

- Micsoda hölgy. - köszöntem egy biccentés keretében a tettét.

Szavaim hatására Mackenzie arcára egy halvány mosoly telepedett, mi nagy boldogsággal töltött el, hiszen egészen a hotelig nem láthattam az aranyos mosolyát, de még a hangját se hallhattam.

- Vétek lenne nem magam elé engedni. - váltotta át mosolyát egy széles vigyora, miközben szemeit szigorúan csakis rajtam tartotta.

- Miért is? - érdeklődtem meg, majd lassan elkezdtem belépkedni a várakozóba.

Szemeim előtt még akkor a lány mosolya lebegett, amikor egyáltalán nem láttam.

Tisztán kitudtam venni az emlékeimből azt a vidám mosolyt ami szinte mindig ott csücsült a hibátlan, s egyben kissé lebarnult arcán.
Még a gödröcskéit is láttam magam előtt, mik minden alkalommal megmutatkoztak nekem.

Az eféle elgondolkozós másodperceimben, vagy éppen perceimben be kellett valljam magamnak azt, hogy igazából minden tulajdonságát imádtam Mackenzienek.

- Hova mész? - ragadott vissza a való világba az emlegetett lány összezavarodott hangja.

- Hm?! - ráztam meg kicsit a fejemet miután feltűnt, hogy addig rossz irányba haladtam, majd szemeimmel a hang gazdája után kezdtem el kutatni. - Én.. Csak.. - kezdtem bele a magyarázkodásba, mint minden egyes alkalommal.

- Te csak?... - kérdezett vissza kíváncsian.

Miután sikeresen megtaláltam szemeimmel a recepció mellett ácsorgó lányt, szinte már ösztönösen vezettem rajta végig a tekintetemet.

Még sose figyeltem meg annyira, mint akkor.
Tisztán láttam minden négyzetcentijét, amit mutatott magából.
Láttam, hogy csak az egyik lábára helyezte a testének szinte össze súlyát.
Láttam, hogy a kezeit összefonta maga előtt, s azt is, hogy az eddig a kezében lévő szatyrot rácsúsztatta a karjára, hogy ne véssen több mélyedést a tenyerébe, és az ujjaira.
Láttam, hogy mosolyog, miközben érdeklődve tanulmányozza az arcomat.

Teljes egészébe láthattam azt, hogy milyen gyönyörű is valójában.

Miért látom ilyen tökéletesnek?

Ha akkor megkérdezték volna tőlem azt, hogy milyen hibái vannak Mackenzienek, akkor egyértelműen azt lett volna a válaszom, hogy; nincsenek hibái, mivel túl tökéletes. De ha lennének is hibái, csak még tökéltesebbé tennék őt.

- Nem tudom. - böktem ki végül nagy nehezen, minek hatására a lány mosolya szélesebbé vált.

- Jó sokáig gondolkodtál ezen a válaszon. - nevetett fel jó ízűen.

Ennyire megvárattam volna?

A helyzet hatására éreztem, hogy égni kezd az arcom, s biztosra mondtam volna azt is, hogy ez meg is látszott.

- Na, gyere Piroska. - intett egyet Kenzie, majd a karján lévő szatyrot visszacsúsztatta a tenyerébe.

- Ne hívj így, oké? - indultam meg zavartan az irányába. - Hívhatsz bárhogy, de így ne. - emeltem fel a mutatóujjamat.

- Értettem Kuʻu aloha *ᵏᵉᵈᵛᵉˢᵉᵐ*. - bólintott egy nagyot, miközben kimondta a számomra teljesen ismeretlen szót.