Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

33 - Bambuszos túra

- Nézhetek most már? - kérdeztem egy széles mosoly kíséretében.

Mind a két tenyeremet rásimítottam Mackenzie kezeire, mik a szemeim előtt voltak, így teljesen meggátolták a látásomat.

- Még várj egy picit. - felelte lágy hangján, miközben óvatosan tovább vezetett, előre.

- Ugyan ezt mondod már öt perce. - sóhajtottam fel egy kicsit.

- De most tényleg csak egy kicsit kell várnod. - folytatta mosolygós hangon.

- Aha, persze. - markoltam meg kezeit. - Higgyem is el? - kérdeztem rá, miközben megpróbáltam elhúzni szemeim elől Mackenzie "gátját".

- Nem kell, hogy elhidd.. De.. Kinyithatod. - lazította el izmait, így erőt sem kellett kifejtenem ahhoz, hogy ismét szabadon láthassak. - Ez a hely nagyon különleges. - jegyezte meg halkan.

Miután teljesen kitisztult a látásom, s rendesen szemügyre tudtam venni az előttem elterülő tájat, ajkaim elváltak egymástól, így nyitott szájjal figyeltem tovább - Mackenzie szavaival élve - a különleges erdőt.

- Szóhoz sem jutsz? - törte meg a csendet a mögöttem álló. - Ennyire rossz, vagy ennyire...? - folytatta volna tovább a kikérdezésemet, ám én azt hamar megakadályoztam.

- Különleges. - fejeztem be a mondatát, ezzel pedig meg is adtam kérdésére a választ.

- Pont, mint te. - szólalt meg nagyon halkan a lány.

De olyan halkan, hogy ha nem lett volna elég jó a hallásom, akkor nagy valószínűséggel meg sem hallottam volna szavait.

- Mit motyogsz mögöttem? - fordultam felé azt tettetve, hogy nem értettem az előző megszólalását.

- Semmi. - legyintett egyet. - Nem fontos. - tette hozzá egy fokkal halkabban. - Inkább menjünk. - mutatott az egyetlen útra, ami bevezetett az erdőbe. - Sokkal szebb belülről, mint kívülről. - mondta, majd már el is kezdett lépkedni a megfelelő irányba.

- Várj meg. - nyúltam gyorsan Mackenzie csuklója után, majd megragadva azt hátrébb húztam. - Itt van a helyed, mellettem... - léptem egy nagyobbat, így egészen pontosan mellette kötöttem ki. - ...nem pedig egy méterrel előttem. - kezdtem el lecsúsztatni kezemet a lány tenyere felé.

Mackenzie erre nem mondott semmit, szimplán csak meglepetten figyelte tetteim, s hallgatta szavaim.
De azaz apró mosoly, mi szinte mindig ott ült az arcán amikor velem volt, azúttal is megtalálható volt, ami még boldogabbá tett.

- Egyébként.. - fontam végül össze az ujjainkat. - Pontosan mi is ez a hely? - kezdtem el érdeklődni a helyszín iránt.

- Egy bambusz erdő. - válaszolta meg röviden a kérdésemet. - Efelé a hely felé van a legnagyobb érdeklődés a turisták felől, amit meg is értek, mivel gyönyörű hely. - kezdte el kibővíteni az ismereteimet. - Az év minden szakaszában zöld, s sűrű az erdő. Sose változik meg, maximum bővül és egy ujjal sem érhetnek hozzá olyan emberek, akik ki szeretnék írtani, hogy aztán jó pénzért eladják a belőlük készült tárgyakat. - indultunk meg ráérős léptekkel a fák közé vezető ösvényen. - Ezek a fák, akár húsz méternél is magasabbra megnőhetnek, ha megfelelő környezetben vannak, márpedig ez megfelelő környezet számukra. - pillantott le rám egy nagy mosoly kíséretében.

Szerettem őt hallgatni amikor valami olyanról mesélt, ami érdekelte. Mindig nagy beleéléssel osztotta meg velem a tudását, közben pedig teljesen önfeledté vált, ami aranyos volt.