Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

36 - A sors keze

- Állj... Meg.. Végre! - próbálta minél hangosabban utánam szólni Mackenzie, viszont az, a futásnak köszönhetően nehéznek bizonyult számára.

Most mutasd meg nekem, hogy mennyire vagy te aktív.

Gondolatom hatására egy apró mosolyt kezdtek el formálni az ajkaim. Ám a lábaimnak továbbra sem parancsolt megálljt.

Mennyire lehet hosszú ez az erdő?

Fordítottam el a fejemet balra, aztán pedig jobbra is.
Igazából semmi változást nem láttam, ennek ellenére azonban továbbra is gyönyörűnek bizonyult a helyszín. Nem kellett semmi extrát mutatnia, hiszen pont a maga egyszerűségétől volt lélegzetelállító hatása.

Ki gondolta volna azt, a nyaralásom előtt, hogy egyszer Hawaii-on fogok kikötni.. S meglátogatok egy bambusz erdőt, méghozzá olyan személy kíséretében, akit alig ismerek.. Viszont.. Már az első pillantáskor tudtam azt, hogy többet fogok iránta érezni, mint szimpla barátság.

- Broo! - ragadott ki gondolatmenetemből a mögöttem igyekvő lány, erőteljes hangja. - Állj! - nyögte ki végül az apró szót, de azt is úgy, mintha éppen az életéért küzdene.

Úgy látszik, hogy ez volt a végső döfés számára.

Pillantottam el a vállam felett, s szemem sarkából megpróbáltam ránézni Mackenzie-re.
Sikerrel jártam, ellentétben az előbb említettel.

Pár másodperccel azután, hogy ránéztem volna, az egyik lába -mit amúgy is nehezen pakolgatott a másik után, hogy utolérhessen- elakadt a fából kirakott úton, s hatalmas lendülettel elkezdett előrefelé borulni.

- Jaj, ne! - kiáltott fel ismét, de azúttal a hangja inkább volt ijedt, mint kérlelő.

- Mackenzie! - kezdtem el lassítani a tempómon, ám addigra ő már egy fájdalmas nyekkenés keretén belül a kemény talajon hevert, arccal lefelé. - Kenzie.. Válaszolj. - álltam meg véglegesen, de a földön fekvő továbbra sem adott választ. - Ne... - indultam meg felé olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.

Mi történhetett, hogy így kiütötte az esés?

- Kenzie, hallasz engem? - álltam meg, s térdeltem le mellé.

Továbbra sem mozdult meg.
A szívem egyre hevesebben kezdett el dobogni a nagy nyomás hatására, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mi lehet a probléma.

- Ne szórakozz velem.. - folytattam tovább a magammal való beszélgetést egyre kétségbeesettebben. - Nyisd ki a szemed. - görnyedtem le hozzá amennyire csak tudtam.

- Győztem. - mondta, de olyannyira halkan, hogy minden figyelmemet a felém irányuló szavainak kellett szentelnem ahhoz, hogy megértsem a motyogását.

- Most ez komoly?... - húztam fel az egyik szemöldökömet. - Én itt halálra aggódtam már magam, hogy valami bajod esett, erre az első szavad hozzám az, hogy "győztem"!? - emeltem egyre feljebb a hangomat, szikrákat szóró szemeimet pedig egész végig Mackenzie szemein tartottam.

A lány, elmosolyodott a kitörésem miatt.
Hiába tudta azt, hogy tényleg mérges vagyok rá, nem tudott teljesen komolyan venni, mivel részéről az egész "nem felelek a szavaidra" egy színjáték volt annak érdekében, hogy visszamenjek hozzá, s abbahagyjam a futást.

- Sose jöttél volna teljesen vissza, ha kiadok valamiféle hangot. - magyarázta meg tettét. - Viszont az esés tényleg fájt, nagyon. - nevetett fel kissé, majd óvatosan elkezdte magát feltornázni a poros talajról.