Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

46 - Az álom

Azon a napon már nem is beszélgettünk többet. Teljesen olyan volt, mintha elvágták volna a minket összekötő kötelet, mi a közös témáinkból, s a másik megismeréséből fonódott össze. Ennek köszönhetően pedig viszonylag korán bedőltünk a puha, s friss ágyneműk közé, annak reményében, hogy hamar álomba szenderedünk majd.

Ez pedig így is történt. Nem emlékszem arra, hogy pontosan mikor kaptak el a mély alvás karjai, azonban arra emlékszem, hogy nem telt el sok idő, hiszen nem forgolódtam és nem is gondolkodtam azon, hogy mikor alszom már el végre.

Mindezek a kellemes tényezők ellenére felettébb furcsa, rossz és egyben jó álomba cseppentem bele végül. Az igazat megvallva nagyon gyermekes álom volt, de mindvégig azt éreztem, hogy a látszat ellenére komoly mondanivalója van az álomképeknek.

Az egész ott kezdődött, hogy egy sötét helyen nyitottam ki a szemeimet. Jobban mondva félhomályba borult helyen, ugyanis kisebb lyukakon azért beszűrődött némi fény. A hely, ahol voltam nagyon puha volt, a talaj besüppedt a talpam alatt, akárcsak egy párna. Miután realizáltam azt, hogy hol vagyok, teljesen olyan érzés kapott el, mintha egy kötött pulóver belsejében lennék. A hely "falai" rám voltak hajolva, de olyan könnyű volt az anyag, hogy könnyedén arrébb tudtam tolni azt.

Szüntelenül azon gondolkodtam, hogy ez vajon a valóság, vagy csak egy nagyon élethű álomban vagyok. Mivel erre senki sem adott volna nekem választ, így arra a döntésre jutottam, hogy folytatom az utamat, előre.

Hatalmas szerencsémre nem kellett sokáig keresnem a kijáratot, ugyanis pár lépést követően már meg is láttam a külvilágba vezető nyílást. Nem tévedtem sokat a pulóveres gondolatommal. Ugyanis miután kiértem a rendkívül furcsa helyszínből jobban szemügyre tudtam venni az álmom kiinduló pontját. Tényleg egy kötött pulóver volt az. Már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a ruhadarab volt óriási, vagy csak én voltam nagyon apró. Hisz, úgy mászkáltam a pulóverben, mint egy hangya a focipálya füvesén.

Azokban a percekben nem értettem semmit. Nem értettem, hogy miért vagyok ilyen kicsi, s azt sem értettem, hogy hogyan kerültem oda. Egyedült azt tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok, és ha ez nem lett volna elég, a helyiség is ismeretlen volt számomra.

Megpróbáltam alaposan szemügyre venni a körülöttem lévő tereptárgyakat, de minden hiábavaló volt. Nem tudtam volna megtalálni a helyszínre vonatkozó megfelelő nevet, vagy szót. Azonban, ha mindenképpen mondanom kellett volna rá valamit, akkor azzal a névvel illet volna, hogy; Fonalország.

Minden kötve volt a környezetemben. A talaj puha vatta volt, amit különböző színű, néhol toldott kötött terítő szerűség fedett le. A virágok, a fák és igazából az összes növény is kötve volt. Olyan benyomást kellett, mintha csak egy idős néni készítette volna az álmomat, aki nagyon unatkozott, és szeret kötögetni.

Bármerre fordultam csak "fák", "bokrok" és különböző méretű vattafelhők kerültek a szemeim elé. Teljesen olyan hatása volt, mint egy túlélő játéknak -annyi különbséggel, hogy et barátságosabb volt-; Valahova kidob a gép az általa legenerált világba, s neked keresned kell egy olyan helyet ahol biztosítva lehet a túlélésed.

Az elméletemmel csupán csak egy, két probléma volt. Az első probléma az az volt, hogy ha ténylegesen túl kell élnem, akkor biztosan meghalok. Sose játszottam túlélős játékokkal, így tippem se lett volna, hogy minek kellene lennie az első lépésnek. S, ha ez nem lett volna elég probléma, még az is rátett egy lapáttal, hogy soha nem voltam az a személy, aki egy délutánnál több időt eltudott volna tölteni egy erdőben, vagy egy olyan helyen ahol magára van utalva. Mindig is utáltam több napos kirándulásokra menni, s kempingezni is. Taszított, már maga a tudat is, hogy rovarokkal, ízeltlábúakkal, csúszómászókkal és pókszabásúakkal kell érintkeznem, még akkor is ha véletlen lenne.