Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

50 - Nélküled

Nem bírom elviselni, hogy nem tudok róla semmit.
Felkellene hívnom.
Igen, ezt fogom tenni!

Egy gyors mozdulattal kikaptam a zsebemben megpihenő telefonomat, majd feloldva annak képernyőjét már meg is nyitottam a névjegyzéket. Hamar megtaláltam Mackenzie nevét, így az ujjamat már gondolkodás nélkül vezettem rá a tárcsázás gombra.

Nem!

Egyetlenegy csengés után sikeresen megszakítottam a hívást.

Azt mondta, hogy rendben lesz és írni fog, ha mindennel kész.
Bíznom kell a szavában... Nem lehetek ennyire féltő.
Hiába óvnám őt még a széltől is, ha ezt ki is mutatnám akkor ez teljesen tönkre teheti a kapcsolatunkat, hisz nem adnék neki elég teret, plusz nem kisgyerek már.
Ráadásul két évvel idősebb nálam, nem kezelhetem gyerekként, s nem is akarnám őt úgy kezelni.

Gondolataim végére érte után szippantottam egy mélyet a friss, tenger illattal dúsított levegőből, majd fokozatosan kifújva azt próbáltam meg leadni a bennem összegyűlt feszültséget.

Elkéne terelnem a figyelmemet.
De mivel?

Fejemet elfordítottam a mellettem elnyúló, végtelennek látszó, hullámzó kékség irányába, ahonnan tisztán lehetett hallani a parton köröző sirályok rikácsolását, mik étel után kiáltottak.

Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok.

Már nagyon kicsi korom óta imádtam a tengereket, s óceánokat. Lenyűgözött az, hogy már jóval az emberek előtt jelen volt, még a dínók korát is megélte, s ki tudja, hogy mennyi titkot rejtenek -hiszen a tenger messzire visz, s messziről hoz, messzebbre tekint az emberi szemnél. Mindenki ismeri, de senki sem látta még rendesen- a hatalmas víztömegek amik mellett a környéken élők átlagos sétát tesznek, a turisták pedig csillogó szemekkel bámulják.
Viszont mégiscsak van valami közös a tenger mellett, s a hegyek, puszták környékén előkben, mégpedig az, hogy; A tenger szépsége sose csökken szemükben attól, mert tudják azt, hogy olykor hajók süllyednek el benne.

Azokban a percekben én sem voltam különb egy átlagos turistánál. Megbabonázva néztem az enyhén hullámzó tengert, minek vize habossá vált amikor partot mosott. S e pillanat visszaemlékezések tömegét vonzotta magával.
Visszaemlékeztem azokra a teóriákra, kitalációkra, valós-, vagy valótlan alapú feltételezésekre amiket fiatalabb koromban olvastam a vizekkel kapcsolatban; Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt szívében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek a hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapba ragadva akadnak meg a vízbefulltak. Mégis... milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal körülvett partjai közt.

Az én fejemben azonban teljesen más látképet nyújtott az óceánok és tengerek gondolata. Minden alakommal beleképzeltem magam egy vízi lény szemszögében, s azt láttam, hogy míg nálaunk, embereknél a a magas hegyek és az égbolt jelenti a csúcsot, addig a lenti világnak, a sok ezernyi, általunk sosem látott lénynek, a tenger felszíne jelenti az eget.

Elmélázásomból, s a tengerpart csodálásából egy ismert, ám mégis ismeretlen hang ragadott vissza a valóságba.

Mi ez a hang?

Egyik szemöldökömet feljebb húztam, majd a szemeim elé emeltem a kezemben, szüntelenül rezgő telefonomat.
Miután megláttam, hogy mi is történik a telefonom, meglepetten vizslattam tovább a videóchat kérést, ami egyenesen Grace-től érkezett.