Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

67 - Grace új szobája

Már javában délután volt mikor sikerült magam rávenni arra, hogy kikeljek az akkor kényelmetlennek bizonyuló szállodai ágyamból. Fura módon addig a napig egyszer sem volt kényelmetlen, de úgy, hogy nem volt mellettem Mackenzie egyáltalán nem éreztem magam komfortosan. Hiányzott, s az, hogy rosszul váltunk el egymástól még nagyobb fájdalommal bélyegezte meg az érzéseimet.

Fordultam jobbra, fordultam balra, a hasamra és még a hátamra is de sehogy sem találtam a helyemet. Szívem mélyén azt kívántam, hogy bárcsak mellettem lenne, hogy a mellkasán tudjam megpihentetni a fejemet. De ő, nem volt ott. Sőt, azt se tudta, hogy éppen merre járhat.

A gondolataim egy percig sem tudtak elszakadni Mackenzie-től, és ez így ment egész délelőtt. Visszaidéztem a szavait, és próbáltam azok mögé látni, de... De nem láttam mögéjük semmit. Nem értettem, hogy mi történt, s, hogy mi miatt érdemeltem meg ezt az egészet.

"Ugyan olyan vagy, mint a többi. Hazug szavak... Hazug tettek..."

Nem hazudtam neked, Kenzie. Nem tudom, hogy mit követtem el ami ekkora fájdalmat okozott neked.
Ó, bárcsak beszélnél hozzám. Bár' hallhatnám a hangodat... Elkellett volna mondanod, hogy mi bánt.
Az se érdekelne, hogy ha most megszidnál, de úgy igazán, csak... Bárcsak itt maradtál volna.

Biztos voltam abban, hogy látta rajtam azt, hogy nem értek semmit. Ezzel szemben abban is biztos voltam, hogy azt hiszi megjátszottam az értetlenséget. Pedig nem. Egyáltalán nem játszottam meg.
S, ha ez mind nem lett volna elég fájdalom, még az is gyötörni kezdett, hogy meg se tudtam szólalni Mackenzie szidása alatt. Hogy ha megszólaltam volna, és megpróbáltam volna megmagyarázni az én szemszögemet talán még mindig velem lehetne.

Én ostoba...

Gondolataim közül a telefonom pittyenése rántott vissza a való életbe. Reménnyel teli szívvel kaptam a készülék után, mi közvetlenül mellettem hevert, pontosabban az éjjeliszekrényen. Azt kívántam, hogy bárcsak Mackenzie írt volna nekem. Bármit, csak tudjak felőle valamit.

Megnyomtam a bekapcsoló gombot és rápillantottam a záróképemre, mi egy olvasatlan üzenetet mutatott.

Grace! Régen beszéltünk, remélem mostanra már az új házukban vannak. Még akkor is, ha ebben a költözésben sok rossz pont van, mint például, hogy nem tudunk találkozni amikor csak szeretnénk.
Azonban szokás azt mondani, hogy a szerelmek jönnek, s mennek az életükben, de igazi csak kevés akad, vagy egyetlenegy. Hát... Így van ez a barátokkal is. Lehetséges, hogy sok olyan ember van az életedben, akiknek tudod, mi a kedvenc színe, étele, vagy néha- néha felköszöntöd a születésnapján, de csak kevesen vannak olyanok, akiket tényleg ismersz, és akikre valóban számíthatsz a mindennapokon. Kiknek igazán kitárhatod a szívedet, bármikor, és akikkel együtt tudsz nevetni vagy sírni akár egy telefonos beszélgetés során is. Nehéz igazi és jó barátokat találni akik megbecsülnek, s Te szintén megbecsülheted őket, és még nehezebb megőrizni a valódi, mély barátságokat. De én úgy érzem, hogy sikerülni fog. Grace és Én elválaszthatatlanok vagyunk mióta barátságot kötöttünk, s nem csak reménykedem, hanem tudom azt, hogy a költözés nem fog közénk állni. Amint vége lesz mindennek - én hazamegyek, Grace-ék pedig végleges elrendezkednek - minden visszaáll az eredeti kerékvágásba azzal a különbséggel, hogy a valóéletben nem sűrűn, ezzel ellentétben az interneten keresztül bármikor "találkozhatunk" videóchat, vagy sima beszélgetés formájában.

De azért bekellett vallanom magamnak, hogy egy kissé szomorú lettem amiatt, hogy Grace írt, s nem Mackenzie, de ez közel sem jelentette azt, hogy csalódásként éltem meg. Igazság szerint nagyon örültem annak, hogy a legjobb barátom gondolt rám, mert már napok óta nem beszéltünk egymással, sajnos. Nem szerettem volna zargatni a nagy költözködésük kellős közepén, még akkor sem, ha tudtam, hogy úgyis válaszolna amint tudna.