Aʟʟ Iɴ Mʏ Hᴇᴀᴅ

62 - Érzelmektől vezérelve

- Gondolkodtam... - törte meg Mackenzie hangja az evőeszközeink halk zaját, mi akkor volt hallható mikor egy újabb falatnyi ételt emeltünk ki az előttünk elnyújtózó tányérból.

Szava hallatán egyből gyorsabban forgattam meg a számban a nemrégiben bekapott ételt, majd miután sikeresen lenyeltem - fulladás veszély nélkül - egyből az előttem étkező lányra emeltem a tekintetemet.

- Micsodán? - érdeklődtem meg miközben kezembe vettem a tányérom csücskénél elhelyezkedő poharamat amiből már igencsak "elpárolgott" a koktélom.

- Azon, hogy hibát követtem el, és szeretnélek kárpótolni. - mondta szomorkás hangvétellel, majd letette a villáját, és követve az én példámat ő is feljebb emelte a tekintetét, egyenesen rám.

- Hogy érted, hogy hibát követtél el? Miféle hibáról beszélsz? - hangomba idegesség furakodta be magát, még az akaratom ellenére is.

A lány habozni kezdett. Könyökeit az asztal felületére helyezte, karjait pedig egymásra döntött. Pont úgy ült ott, mint egy kisdiák - kihúzott hát, szüntelenül figyelő szempár és egy apró mosoly mellé társuló bizonytalan arckifejezés.

Megköszörülte torkát, mintha csak arra várt volna, hogy a szavak maguktól kijöjjenek a torkán át az ajkain, egyenesen az én fülembe, ahonnan eljutnak az agyamba, és talán egészen le a szívemig. Ahol vagy melegséggel töltik fel testem egyik központi elemét, vagy pedig megszaggatják azt.

- Tudod... - vezette szemeit végig az előttünk lévő választékos étel kínálaton, amit ő maga rendelt számunkra. - A szerelem pont ugyan annyira sok ízű, mint ezek az ételek, itt előttünk. - szemei újból engem vizsgáltak.

Meglepődtem szavain. Egyáltalán nem egy ilyen beszélgetésre számítottam.

- A szerelem sokízű lenne?

- Igen... Akárcsak egy karácsonyi vacsora, vagy, mint most a miénk. - egyik kezét keresztül csúsztatta az aztalon, egyenesen rá az én kézfejemre, mi az asztalon pihent meg. - Itthon, az éttermekben Aperitiffel szokás kezdeni az étkezéseket, így kérdés nélkül felszolgálják ezt, még az elő-, vagy a főétel előtt. Ez egy étvágygerjesztő alkoholos ital... De, ha átugrod az étvágygerjesztőt, akkor az vacsora után már nem fog annyira ízleni. - kezdett el játszani az ujjaimmal.

- Valóban? - kérdeztem vissza meglepetten. - És, ha itt tartunk... Akkor a szerelemben mi az étvágygerjesztő?

- A várakozás. - nézett mélyen a szemeimbe.

Olyannyira megbabonázott a tompa fényben megcsillanó sötét szempár, hogy képtelen voltam elterelni róla a figyelmemet.

- A várakozás? - súgtam kérdésemet magam elé, amit Mackenzie meg is hallott, és egy aprót bólintott rá.

- Pontosan. Várakozás arra a pillanatra amikor megérhet végre az első csók azokban a pillanatokban. A benső remegés érzete ami ott dübörög az ereidben, és teljesen felfrissíti a véredet. - összekulcsolta ujjainkat. - Aztán a csodálat, ami körülöleli a pillanat első, kissé talán tétova csókját, ami mellé társul a tincseid között végig futó ujjak ami egészen a talpadig ható bizsergést vált ki a testedből. - hangja egyre halkabbá, és finomabbá formálódott, szinte már simogattak a szavai. - De, ha mind efölött átsiklasz, akárcsak egy kicsapódó ablak, olyat hagysz elveszni, amit talán legközelebb már nem találsz meg.

Mondanivalójának a végéhez érve éreztem, hogy a szívem hevesebb tempóra váltott át. Szavai teljesen magával ragadtak és egy teljesen másik világba repítettek át. Miután pedig elhallgatott, olyan volt, mintha a különös világ kiejtett volna karjai közül, és visszazuhantam volna a valóságba.