ThINK

36. Fejezet - Arizona

Sokat jár a fejemben, amit Ryan tegnap mondott. Hogy senkinek sem szólt a csókunkról. Nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy akkor honnan tudhatta meg Thomas. Mert nem is tőlem. Úgyhogy, amikor végzek a napi első vendégemmel, átmegyek Josh-hoz. Pont dolgozik valakin, de megígéri, hogy benéz hozzám, ha ráér. Kerülöm közös főnökünket, pedig nagyon nehezemre esik. Nagyon. Úgy érzem, hogy most tényleg kiestem nála a pixisből. Befejezte velem a játszadozást. Többet nem támadhatom le anélkül, hogy ki ne rúgna. Világosan megmondta: ,,Nem fogunk tudni együtt dolgozni." Jó nagy gödröt ástam magamnak. Elszúrtam. Megérdemlem. Faszként viselkedtem vele és most így jártam. Magamnak köszönhetem. Pedig nem akarnék semmi egyebet, mint őt. Milyen lehet megölelni? Milyen lehet, ha viszont szeret? Milyen lehet az ágyban? Csupa olyan kérdés, amire nem fogok választ kapni. Épp egy csokoládét majszolok tízórai gyanánt, amikor Josh végre felbukkan.
- Bocs, A! Itt vagyok. Mit akartál kérdezni? - lehuppan a sarokban a tükör melletti székre.
- Kösz, Joshy! Csak az érdekelne, hogy elmondtad-e valakinek, amit a múltkor láttál?
- Mikor múltkor? - Josh fáradtnak látszik.
- Amikor Ryan meg én...
- Egymás szájában voltatok? - bólintok.
- Igen. - erősítem meg.
- Nem hiszem. Miért?
- Mert a barátom valahonnan megtudta és most... biztos vagy benne, hogy nem mondtad el?
- Ö... nem. Mégsem. Talán említettem valamit a barátnőmnek. Mindig kérdezget az életemről és meséltem neki, hogy Ryan meg Lissy mennyire nem illenek össze és milyen jó lenne, ha...
- Mit mondtál pontosan?
- Hogy végre összejöttetek. - elhúzom a szám.
- Nem jöttünk össze. Az csak... - valami hirtelen beugrik. - Donna, ugye? A barátnőd?
- Ühüm.
- Hogy néz ki?
- Hát, állati szexin. - Josh büszkén mosolyog.
- Konkrétabban? - talán ő lehet a hunyó. Többet kell megtudnom róla.
- Szöszi, barna szeme van, vagány. - ez nem illik az én Donnámra. Neki zöld szeme van. Kicsit megnyugszom.
- Van tetoválása?
- Van egy virág a csuklóján. - megáll a csokoládé a kezemben. Talán Donnára nem illik a leírás, de valaki másra igen.
- Milyen virág?
- Nem emlékszem a nevére, pedig kérdeztem. Kék virágok. Miért kérdezed? Szeretnél találkozni vele? - lelkesedik Josh.
- Felesleges. Azt hiszem, már ismerem.
- Tényleg? - felcsillan a szeme. Előszedem a telefonomat és a fotóalbumban keresgélek két évre visszamenőleg.
- Hol találkoztatok? - faggatózom tovább.
- Leszólított az utcán. Nem is messze innen.
- Francba! - leteszem a csokoládét és gyors szívveréssel állok Josh elé, felé mutatva a virágos tetoválást.
- Mi az?
- Ilyen? - kérdezem.
- Ja! Pont ilyen! Honnan...
- Én csináltam. A barátnőm volt. - már nem. Egy pillanat alatt múlt idővé vált. Christine. Szinte sejtettem. Nem tudtam kiverni a fejemből Donna múltkori arcát Ralph's-nál. Akkor éreztem, hogy titkol valamit a neve kapcsán, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mostanáig. Eszerint Donna tudta, hogy Christine az ő nevét használja. Végig tudta, mégsem szólt nekem. Most már minden világos. Victor vette rá erre. Mert azelőtt kezdtek randizgatni a munkatársammal, hogy Thomas hazajött volna. Nem bízott bennem, ezért Josh-on keresztül szerzett információkat rólam. Hányingerem van. Ők voltak a családom és átbasztak. Borzasztóan rossz érzés. Meg tudnám ölni őket! Még úgy is, hogy csak Victornak engedelmeskedtek. Lefogadom, hogy titokban kell tartaniuk előttem. Miért van az, hogy fordított esetben én figyelmeztettem volna őket? Miért van az, hogy én mindenkinek kevesebbet jelentek, mint ők nekem? Miért nem tart semmire senki? Nem csoda, hogy a munkába menekülök. Az egyetlen dolog, amiben értékelnek. Ez így nem mehet tovább. Felkapom a táskámat.
- Most el kell mennem. Majd útközben lemondom a napi vendégeimet. - mondom Joshnak.
- Hová mész? Mi ez az egész? - fordul utánam.
- Semmi. Csak el kell intéznem valamit. Muszáj. - higgadtan beszélek, de remegek az idegességtől.
- Mit mondjak Ryan-nek?
- Nem izgat. - kisétálok az üzletből. Az út első felében telefonálgatok, a másodikban futok hazáig. Mire megérkezem, folyik rólam a víz. Berontok a házba és Christine-t keresem. A szobájában találok rá, ahogy a telefonját nyomkodja az ágyán ülve. Amikor észrevesz, maga mellé dugja a mobilt, mintha valami titkos dolgot művelt volna, amikor megleptem.
- Arizona!
- Vele beszélgetsz? - kérem rögtön számon.
- Kivel? - teszi az ártatlant. Ránézek a csuklójára, a tetoválásra, amit tőlem kapott a huszonnegyedik szülinapjára. A violákra, amik a családjuk kertjében nőttek. Erre akart emlékezni. És most átbaszott.
- Josh-sal! - kiabálok rá.
- Miről beszélsz?
- Elég! Tudok rólatok! Átbasztál! Nézd! - én is megmutatom neki a csuklómat, amit a meleg ellenére is hosszúujjú felsőben kell takargatnom. - Ezt neked köszönhetem! Köszönöm, Christine, hogy így átbasztál! - feláll az ágyról.
- Nem volt választásom! Sajnálom!
- Sajnálhatod is! - elhagyom a szobát és Donna keresésére indulok. Christine a nyomomban lohol.
- Arizona! Te tudod a legjobban, hogy mennek itt a dolgok! - kérlel bűntudatosan. Donna a medence partján napozik. Amikor eltakarom előle a napfényt, lazán lejjebb húzza a napszemüveget az orrán. Mellette Brock fekszik a nyugágyon, aki most felénk sandít. Kíváncsi fasz. Ilyen időben általában csak a kemény mag tartózkodik itthon, ami most nagyon jó dolog, mert mindükről ugyanaz a véleményem és meg is fogom osztani velük.
- Hát te? - kérdezi Donna.
- Te is tudtál Josh-ról és ,,Donnáról"? - mutatom idézőjelben. A másik nőre néz segítséget remélve. - Ne válaszolj! Tudom, hogy tudtál. Baszódjatok meg mindketten! Sőt, mind tudtátok! Úgyhogy mind baszódjatok meg! És szégyelljétek magatokat, hogy egy jó emberrel művelitek ezt! Josh az egyik legkedvesebb, legjószívűbb ember, akit ismerek! Ő előbb segítene nekem bármiben, mint ti, akik a családom vagytok! - könnyezni kezd a szemem. - Kurvára köszönöm, hogy egyetlen barátom sem lehet miattatok!
- Mi vagyunk a barátaid! - győzköd Christine. Brock csak bámul tátott szájjal, Donna pedig lefelé néz.
- Ti?! Bebizonyítottátok, hogy soha nem is voltatok azok! Mind olyanná váltatok, mint Victor! Egytől-egyig rohadékká! Büszkék lehettek magatokra! - visszamegyek a házba, mozdulatlan alakjukra még emlékezni sem akarok. Dave-vel találom magam szemben. Remek! Ő még hiányzott.
- Mit keresel itthon ilyenkor? - érdeklődik.
- Kapd be! - biztos vagyok benne, hogy ő is beszámolt Victornak arról a csókról, amit ő maga látott. Egyikükben sem lehet megbízni.
- Mi a fene bajod van? - förmed rám.
- Ti! Ti vagytok a bajom! Ez a kibaszott ház meg a kibaszott titkok! Mind kapjátok be! - egyikükkel sem vagyok hajlandó többet beszélni. Mostantól csak önmagamra számíthatok. Már ezt is tudom. Az incidens után napokra magamba zárkózom. Teszem a dolgom, de sem otthon, sem a szalonban nem kommunikálok senkivel, ha nem muszáj. Szenvedek. Mindent elveszítettem a munkámon kívül, úgyhogy abba ölöm a felszabadult energiámat. Megesik, hogy éjfélig dolgozom. Be kell hoznom a lemondott vendégeimet. Ebben a szalonban hamar betelt a határidőnaplóm. Mindig teltház van. Mindenesetre, senki nem próbál közeledni hozzám, aki pedig mégis, az hamar meggondolja magát. Vagy dolgozom, vagy rajzolok, vagy alszom. Néha a földön. Amikor az elnöknek épp olyanja van. Nem érdekel. Legalább nem kötözött oda semmihez. Legutóbb olyan erős volt a csomó a csuklómon, hogy reggelre bevérzett és hurkás lett. Szörnyen nézett ki. Most már sokkal jobb állapotban van. Még egy hét eltelik. Majd még egy. Csak némileg változik a hangulatom. Mióta Josh nem tud mit pletykálni a ,,barátnőjének", azóta Thomas is nyugodtabb egy fokkal. Nem szolgáltatok okot az ellenkezőjére. Úgy látszik, hogy senkivel nem lehetek jóban és akkor rendben zajlik az élet. Mivel nyugodtabb a légkör, egyelőre elvetem a hirtelen távozás gondolatát. Minél több pénzt tudok összeszedni addig a percig, annál jobb. Csak kitolom egy kicsit. A keresetemet a szalonban rejtettem el. Félek hazahozni. Csupán annyit adok a közösbe, mint azelőtt, hogy ne legyek gyanús. De valahogy a nyugodtabb élet ellenére is egyre depressziósabb vagyok. Ryan-nel lenni napközben meglehetősen nehéz. Csak bámulhatom messziről. Csorog utána a nyálam. Nem tudok róla, hogy épp lenne valakije, de ez semmit nem jelent. Nem fogja nekem elmondani. Megesz az irigység. Jobban vágyakozom utána, mint valaha. Néha elcsípek egy-egy beszélgetést a fiúk között, de az kevés. Nem jutok vele sokra. Hiányzik, hogy összejárjak velük. Hogy egy kicsit az életük része legyek. Teljesen elvágtam magam tőlük. Már alig szólnak hozzám. Még Josh is olyan, mintha haragudna rám. Nincs szívem elmondani neki, hogy kicsoda az ő Donnája és mire használja fel. Olyan boldog tőle, hogy nem szólok semmit. Nincs rá okom, már nem fenyeget a veszély. Azt teszem, amire Thomas kért, így legalább mindenki biztonságban van. Az elnök egyre többet maradozik ki éjjelente, és ennek kifejezetten örülök, de ilyenkor mindig úgy jövök be dolgozni, hogy attól rettegek, nincs már munkahelyem, mert leégett. Meddig bírom még ezt az állapotot? Mintha lebegnék két világ között. Mintha csak egy szellem lennék, aki megrekedt, akit nem látnak az emberek és aki teljesen egyedül van. Meddig mehet ez így? Nem kell sokáig várnom, hogy megkapjam erre a kérdésre a választ. Az egyik péntek este meglep vele. Pont kifejezetten szar hangulatban vagyok, mert már a sokadig meghívását passzoltam le Josh-nak, amikor invitált a zenekar fellépésére. Ugyan nem nagyon beszélgetünk, de minden hét végén megkérdezi, megyek-e velük inni. Ezt nagyra értékelem, de nem lenne bölcs dolog elmenni. Így újra és újra nemet kell mondanom neki. Azon agyalok, hogy mit csinálhatnak, milyen lehet a mai fellépésük, Ryan gitárjátéka. Aztán megjelenik Thomas és közli, hogy átjöttek a motorosok, buli van, menjek le hozzájuk és tegyem a dolgomat. Nagyon ingerült lettem, de engedelmeskedem. Néhány órával később kotyagos fejjel fekszem valahol, a gondolataim ködösek, a testemet nem tudom megmozdítani. Mintha le lennék bénulva. Csak pillanatokra emlékszem, amik be-beugranak. Hogy meztelen férfiak mozogtak a lábaim között. Próbáltam ellenkezni, de meg sem tudtam mozdulni. Csak le akartam csukni a szemeimet, de az agyam mélyén éreztem, hogy ez így nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Thomas vigyorgó, Victor elszállt és Dave szánalommal teli arca váltotta egymást a szemem előtt. Csak homályosan láttam őket, de beleivódtak az emlékezetembe. Nyöszörögni tudtam, de ellenállni nem. Küzdöttem a kábaság ellen, minden erőmmel próbáltam ébren maradni, de nem sikerült. Illetve, nem tudom, hogy sikerült-e. Nagyon kétségbe voltam esve, az biztos. Most éledezek, mintha kezdene tisztulni a tudatom. Lassan a testem is kezd mozgásba lendülni, de nagyon szarul vagyok. Fájdalmaim vannak és húz a fejem. Ülésbe tornászom magam. A nappali szőnyegén vagyok. Körülnézek. Mellettem fekszik Donna és Christine, ők még mindig mozdulatlanul. A zene már csak halkan szól a háttérben, a punk rock csak még feszültebbé tesz. Mi történt velem? És mi van a lányokkal? Kétségbeesetten rázogatom Donnát, mire nyögve mocorogni kezd. Legalább életben van. Hála az égnek!
- Mi történt? Mi a fasz történt velünk? - körbefordulok. A fiúk a kanapén ülnek, Thomas felkarjáról egy érszorító lóg, az asztalon injekciós tűk és krekk pipa fekszenek. A hajnali sötétségben a már csak alig pislákoló gyertyák vonják derengésbe a társaságot. A fiúk elterülve fekszenek a kanapén, Thomas ruházat nélkül, üres tekintettel mered rám, de közben nevet. Megállás nélkül nevet. Nem hahotázik, de nevet. Rajtam. Ennél megalázóbbat el sem tudnék képzelni. Victor mellette ül, ugyanolyan üres tekintettel, de ő nem nevet. El van szállva.
- Victor! - szólongatom, amíg meg nem hall. Végre rám néz. - Mit csináltatok velem?
- Csak elkábítottunk. - mondja alig artikulálva.
- Mivel?
- Randidrogot kevertünk a piátokba. - ez az az egy dolog, amit kértem tőle, hogy ne tegyen velem. Nem egyszer láttam már, ahogy leszedáltak nőket, és soha nem akartam ilyen helyzetbe kerülni. Csak ezt az egyet kértem tőle. Magamra nézek, a meztelen testemre. Elképzelem, hogy hányan használhattak ki és hogyan. Elfog a hányinger. Rosszul vagyok. Állásba szenvedem magam. A harag burjánzásnak indul bennem.
- Csak egy dolgot kértem tőled, Victor! Egyetlen egyet! Hogy tehetted ezt velem??
- Thomas akarta. Azt mondta, hogy kúrjuk ki belőled azt a másikat. - feleli halálos nyugalommal.
- Rohadj meg, Victor! Ezt soha nem bocsájtom meg!
- Bocs.
- Dögölj meg! Te is, Thomas! - de ő még mindig csak nevet rajtam. Egyáltalán nem vagyok vicces. Nem érdekel, hogy mivel lőtte be magát. Úgy látszik, hogy a nevetésen kívül semmi másra nem alkalmas most. Felkapom az egyik használt tűt és erőből belevágom a combjába. Benne marad a húsában, amit szintén nevetve konstatál. - Befejeztem! Elmegyek! - üvöltöm és máris felfelé igyekszem, majd gyorsan összeszedem azt a néhány holmimat, amim van, bedobálom őket egy sporttáskába, összehúzom a cipzárt és az elöl hagyott egyetlen, hosszú pólómba bújok. A combom közepéig leér. Csak annyit akarok, hogy az intim területem takarva legyen, mert most tényleg elhúzok innen a retekbe. Most elfogyott a türelmem. Sajog az altestem, még a belső szerveim is fájdogálnak. Nem hiszem el, hogy ezt tették velem! Hogy voltak erre képesek? Nem vihetem magammal a lányokat, pedig nem szívesen hagyom itt őket. Talán haragszom rájuk, de ezt akkor sem érdemlik. Őket is kihasználták. Leszaladok az emeletről, de még utoljára rájuk nézek. Thomasból még mindig kiáll a tű, a csajok már ülnek, szarul néznek ki. Ők most térhettek magukhoz. Lassan felfogják, hogy mit műveltek velük. Soha nem fogom elfelejteni az arcukat, ahogy kétségbeesetten néznek rám, könyörögve a szemükkel, hogy ne menjek el. Én nem maradok itt még egy percig. A vállamra dobom a táskát és kimegyek a házból. A párás hajnal még sötét, azt sem tudom, mennyi lehet az idő. Azt meg főleg nem, hogy hová megyek. Nem számít. Bárhol jobb, mint itt. Én megtettem mindent, ami tőlem telt, amit kértek tőlem. Szó szerint mindent. Lemondtam értük saját magamról. Most jövök rá, hogy ők soha nem voltak a családom. Egy álomképet kergettem. Nem ezt jelenti egy család. Itt ugyanúgy erőszakot tettek rajtam, ahogy abban a lakókocsiban. Meg akartam felelni nekik. Az összes embernek az életemben. És ezt kaptam cserébe. Megállok, hogy kidobjam a taccsot. Elfelejtettem cipőt húzni. Csak akkor tudatosodik bennem, amikor jut a lábfejemre is egy kevés a vizes alapú, keserűen alkoholos okádékból. Leülök a padra, ami mellett megálltam és sírni kezdek. Fájdalmasan sírok, kiadok magamból minden csalódást, minden szenvedést és elmúlasztott lehetőséget. Amikor elfogy a könnyem, akkor elragad a mélabú. A szomorúság és elhagyatottság. Teljesen egyedül maradtam. Nincs már senkim. Mindenkit elmartam, akim volt. Előveszek egy sminktörlő kendőt a csomagomból és megtisztítom vele a lábfejemet. Még egy kicsit össze kell szednem magam. Csak amíg találok egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Aztán átalszom a hétvégét és kitalálom, hogy mihez kezdjek. Egyszerre csak egy dologra koncentrálok. Tovább indulok. Annyira elmerülök a csalódottságban és kiszolgáltatottságban, hogy csak akkor ébredek fel a kábulatból, amikor Ryan lakása előtt állok. Nem tudom, miért jöttem ide. Nem számítok tőle semmi jóra. Nem tettem érte semmit. Gonosz voltam vele. Mégis itt vagyok. Mit számít még egy csalódás? Legfeljebb tisztességesen elbúcsúzom tőle. Szarul nézhetek ki. A kezemmel megfésülöm a hajam, több kócba is beleakadnak az ujjaim. A pólóm ujjával megtörlöm a szemeimet és a számat. Nem mintha bármit számítana. Az ujjam a kaputelefonra nyomom. Meghajlik az ujjpercem az erőtől. Ryan kedves hangon szól bele.
- Igen?
- Arizona vagyok. - meg kell ismételnem, hogy hang is társuljon a mondandóhoz. Berreg a kapu, jelezve, hogy bemehetek. Lassan belépek a házba és még lassabban indulok felfelé a lépcsőkön. A koszos lábamat nézem. Minél előbb le akarok fürdeni. Aztán aludni. Pár órára elengedni a gondokat. Mire felérek, már nyitva vár az ajtó. Egy nagyon helyes, barna hajú és kék szemű lány áll előttem. Leteszem a földre a táskát és ránézek. Mit keresek én itt? Rosszkor a rossz helyen.
- Szia! - mosolyog kedvesen. - Már sokat hallottam rólad!
- Rólam? - ledöbbenek.
- Char! - jelenik meg Ryan. Istenem, de szép pasi! A szívem dupla ütemet kezd verni.
- Jól vagy? - kérdezi a lány, korábbi mosolyát mellőzve.
- Nem. - mondom egyszerűen. Ryan odafurakszik mellé és csúnyán néz a lányra.
- Char! - szól rá megint.
- Oké-oké! - emeli fel a kezét Char. - De nincs jól! - besétál a lakásba. Ryan megvárja, míg eltűnik.
- Minden oké? - kérdezi tőlem.
- Nincs hová mennem. Nem ismerek senki mást. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Én csak... itt kötöttem ki. - lenéz a táskára, majd a lábamra és lassan végigvezeti rajtam a tekintetét.
- Gyere be! - kitárja az ajtót. Amikor belépek a lakásba, behozza utánam a sporttáskát. - Kérsz valamit inni? Enni? Maradt egy kis lasagne.
- Nem. Vagy, van kólád?
- Van. - Ryan a hűtőhöz megy, kivesz egy dobozost és nekem nyújtja. Azt remélem, hogy a szénsav és a keserű íz elnyomja mindazt, amit a számban érzek. Tényleg jólesik. Leülök a konyhaszékre és felhúzom a lábam, de rögtön vissza is eresztem, mert túl koszos vagyok ehhez. Csomó van a torkomban. Ryan leül velem szemben, a lány pedig egy harmadik székre.
- Charlotte, a húgom. - mutatja be. Biccentek felé, de nem merek ránézni. Nem akarom, hogy Ryan és a húga ilyen állapotban lássanak. Szégyellem magam.
- Mi történt? - puhatolózik a férfi.
- Eljöttem otthonról. Nem maradhattam ott tovább.
- Char! Megtennéd, hogy...
- Lezuhanyzom. - a húg sértve vonul be a fürdőszobába.
- Mit csinált veled?! - kérdezi tőlem rögtön, amint a húga elvonult.
- Semmit. - hazudom.
- Akkor miért vagy itt hajnalok-hajnalán?
- Nem tudtam, mit csináljak. Nem akarlak zavarni. Keresek egy motelt, vagy valamit. Nem hiszem, hogy a városban maradok. El akartam köszönni. - Ryan felpattan.
- Nem. Maradj itt ma éjjel! Holnap hazaviszem Charlotte-ot, vasárnap visszajövök. Addig ellehetsz nálam. Senki nem fog zavarni.
- Nem kérhetem ezt tőled.
- Nem te kérted. Vasárnap kitalálunk valamit, rendben? - felállok és hirtelen a nyakába borulok. Olyan szorosan ölelem, ahogy csak tudom. Ryan még mindig túl kedves hozzám. És én erről mondtam le a szaros ,,családért".