ThINK

22. Fejezet - Arizona

Mire hazaérek, megint tombol a buli. Egymást követő két nap? Pont, mint annak idején Victorék szülői házában. Thomas egyértelműen hazatért. Sikerül meghúzni magam a szobámban, anélkül, hogy bárki is észrevenné. A vázlataimon dolgozom és azon tűnődöm, hogy mit alkossak majd Ryan gyönyörű hátára, amikor Thomas benyit és megzavar. A tegnapiak után nem is tudom, hogyan kezeljem őt. Thomas fogja magát és leül velem szemben az ágyra. Látszik rajta, hogy ivott, de ha nem látszódna, akkor is érződne.
- Bújkálsz előlem, angyalom? - kérdezi kásásan.
- Nem. Csak dolgozom.
- Rajtam is fogsz? - nem tudom, milyen értelemben kérdezi. Elveszi a füzetemet és lapozgatni kezdi. - Ügyes vagy. Szoríts nekem helyet holnapra, én is akarok ezekből kapni valamit! - Thomas lazán visszadobja elém a füzetet.
- Mármint, tetováljalak?
- Ja. - feláll az ágyról.
- És mikor jössz? Jó lenne tudni, hogy...
- Majd kiderül. - ennyi. Thomas a vezető és máris királynak hiszi magát.
- De mit szeretnél és hova?
- Majd kiderül. - feleli és kimegy. Remek! Hogy fogom ezt megoldani? Nem hagyhatok félbe senkit, csak azért, mert ő éppen betoppan majd valamikor, amikor a kedve tartja. Bakker, ez idegesít! Feszültté tesz. Már az is, hogy Thomas bejön az üzletbe. Furcsa, hogy régen mennyire szerettem őt. Még mindig szeretem, de mintha kevésbé érezném így. És ebben bizonyosan szerepet játszik, amit tegnap művelt velem. Tartok tőle. Most másabb, mint volt. Sokkal ijesztőbb. Kezdem úgy hinni, hogy Victornak igaza van vele kapcsolatban. Nagy nehezen álomra hajtom a fejem, mert rajzolni már nincs kedvem.

Egész nap szakad az eső, amitől mindenki egy kicsit búval bélelt. Ryannel kifejezetten kerüljük egymást, de most Josh-hoz sincs hangulatom. Végig Thomas jár a fejemben, hogy mikor jön és balhézni fog-e, ha nem hagyom félbe miatta az aktuális munkámat. Amikor a harmadik vendégem telefonál, hogy nem tud eljönni, akkor kifejezetten megkönnyebbülök. Máskor nagyon rossz néven veszem, ha valaki az utolsó percben mondja le az időpontját, de most nagyon örülök neki, mert nagy kő gördült le a vállamról, hogy legalább ezen nem kell aggodalmaskodnom. Mivel unatkozom munka híján, előveszek egy papírt és próbálok kitalálni valamit Ryan számára. Ahogy egyre inkább őrá koncentrálok, automatikusan mozogni kezd a kezem. A személyiségén gondolkozom, azon, hogy milyen ember. Meg sem nézem, hogy mit rajzoltam eddig, félbehagyom és előveszem a telefonomat. Rákeresek Ryan Collins nevére az interneten és egy óra hosszat olvasgatok. Bőven találok róla szóló híreket, és meglepődöm azokon, amiket olvasok. Sok jót, és még több rosszat. A szülővárosa istenítette a sportteljesítményét, de közben be is mocskolták a nevét. Ryannek nem lehetett könnyű dolga egy olyan kisvárosban. Többször is fogdába került, elég változatos okok miatt. Nemi erőszak, vandalizmus, verekedés... hosszú a lista. El nem bírom képzelni, hogy ez a szelíd, nyugodt és csendes ember valaha így viselkedett. De sok jót is cselekedett a város örömére, a közösség megbecsült tagja volt, úgyhogy gondolom azért elnézték a bűneit. Vagy így törlesztett miattuk? Az utolsó cikk, amit elolvasok, arról szól, hogy ő találta meg az édesanyját, aki felakasztotta magát a szobájában. Jézusom! Ez nagyon durva! Szegény Ryan! Mit élhetett át akkor? Ezt egy gyerek sem érdemli meg. Hogy tehette ezt vele az a nő? Akkor Ry ezért lett ilyen? Ez okozta nála ezt a radikális viselkedésbeli változást? Nem csoda, ha utál otthon lenni. Basszus! Legszívesebben jó erősen megölelném. Valamiért az az érzésem a férfiakkal kapcsolatban, hogy sokkal jobban megviseli őket minden, mint a nőket. Nehezebben teszik túl magukat a rossz élményeken. Mindegyik jelentősen befolyásolja a személyiségüket. A nők erősebbek, jobban kordában tudják tartani az érzelmeiket. A fájdalomküszöbünk is nagyobb. Talán a bátorságunk is. De minden lelki sérült férfi visszafejlődik kisfiúvá. Legalábbis lelkileg. Támogatásra és szeretetre van szükségük. Bárcsak én megadhatnám neki! De erre a feladatra már van valakije. Újra rajzolni kezdek, de nem tudom befejezni, mert megérkezik Thomas és már a székben is ül.
- Arizona! Vártál? - vigyorog rám fehér fogakkal, ami kihangsúlyozza a fehér, szeplős bőrét, amilyen Victornak is van. Nagyon hasonlítanak egymásra. Thomasban is ott van az a jóképű csibész, mint az öccsében.
- Igen.
- Helyes. - összedörzsöli a tenyerét. - Kezdhetjük is! Ma még sok dolgom van!
- Mit szeretnél és hová? - Thomas rábök egy pontra a felkarján.
- Lepj meg!
- Ne csináld ezt! Mondanod kell egy kiindulópontot!
- Nem. - jelenti ki határozottan és olyan szigorúan néz rám, hogy lehajtom a fejem, mintha valami rosszat tettem volna. Nem ellenkezek vele. Olyan, mint egy bulldog. Úgyhogy azt kap. Ha neki mindegy, akkor nekem is. Keresek a neten egy szigorú ábrázatú kutyát, ráküldöm a képet a nyomtatóra, nagyjából felmásolom az indigóra a körvonalait és a meghatározó vonalakat az állat pofáján, aztán ráteszem Thomas vállára a mintát, és tetoválni kezdem, miközben a kutya képéről másolok. Nagyjából tenyérnyi nagyságú, úgyhogy nem fog olyan sokáig tartani. Mikor Thomas meglátja, hogy mi készül, hangosan röhögni kezd.
- Pont erre van szükségem. Tudod te!
- Örülök. - feszélyez a jelenléte. Minél előbb végezni akarok vele. Ryan többször is elmegy előttünk, és mindannyiszor benéz hozzánk. Mintha ellenőrizgetne. Jólesik, biztonságban érzem magam tőle. Ha Victor képes volt megütni, akkor Thomas egy pillanat alatt kitekerné a nyakam. Amióta csak hazajött, buzog benne az erő, minden izma várja a harcot, a lehetőséget, hogy kiadhassa azt a rengeteg dühöt, ami a börtönévek alatt felgyűlt benne. Folyton pörög, mintha droggal élénkítené magát. Most sem tud nyugton ülni. Képtelen rá. Izgága. Feszült.
- Hogy tetszett a múltkori? - töri meg a csendet.
- Mire gondolsz?
- A szexre, angyalom.
- Az baszás volt. - megint nevet. Ryan újra elsiet előttünk, de most nem néz be. Meghallott volna? Mindjárt végzek ezzel a szarral, nem akarok erről beszélni. Sietve, kapkodva fejezem be az ábrát, ami elég élethű utánzata lett az eredetinek. Ahhoz képest, hogy kapkodtam, nem is rossz eredmény. Az utolsó törlésnél megint Ryan megy el mellettünk, amikor viszont fóliázok, már Elizabeth-tel jön vissza. Elég fagyos ábrázatuk van. Jó lenne tudni, hogy mit keres itt a barátnője, pedig semmi közöm hozzá. Thomas felpattan és megnézi magát a tükörben. Elvigyorodik, azután magához ránt és váratlanul megcsókol. Köpni-nyelni nem tudok. Nem igazán viszonzom. Elenged és a fülemhez hajol.
- Az enyém leszel. És állandóan baszni fogunk! - fenyegetésnek hangzik. Olyan magabiztos a tekintete, hogy hátrálok tőle egy lépést. Nem akarok az övé lenni és nem akarok baszni vele. Egyszer sem. Soha többet. - Az öcsémnek nincs választása. Idáig kiélvezhette, amilye volt, mert ezután, angyalom, én fogom kiélvezni. Siess haza! És kösz a tetkót! Most sem okoztál csalódást! - Thomas megint szájon csókol, azután elszelel. Döbbenetemben lehuppanok a kis forgószékre és próbálok magamhoz térni. Elrémiszt a jövőképem. Én nem lehetek Thomasszal. Ki ez az ember egyáltalán? Muszáj lesz beszélnem Victorral, nem engedhet át a bátyjának! Nem vagyok tárgy! Nekem is van szabad akaratom, bassza meg! Valami kizökkent a tragikus gondolatok karmai közül. Mintha veszekedés lenne. Ránézek az órára, este kilencet mutat. Akkor mostanra már mindenki a végét húzza. Talán valamelyik vendég veszekszik? Kimegyek, hogy megnézzem, de sehol senki. Josh még dolgozik, búg nála a tű. Akkor Ryan lesz. Elindulok kifelé, mintha a hátsó szobába mennék, hogy közben benézhessek hozzá, de üres a fülkéje. Viszont a másik szoba felé menet meghallom, hogy onnan jönnek a hangok. Megállok az ajtó mellett, a fal takarásában, ahol Josh sem láthat. Csúnya dolog, de hallgatózom.
- Kérlek, Lissy! Beszéljük ezt meg máskor! Ne itt!
- Miért? Úgysem hallanak! Miért nem kerestél?
- Mert egyszerűen nincs időm! Egy szabad percem sincs!
- És miért nem jöttél át? Egy hete nem hallottam rólad!
- Lissy, a város másik végében laksz! Nincs időm ekkora kitérőre! Nem megy! El vagyok havazva!
- Legalább hívhattál volna!
- Te sem hívtál!
- Egy nő nem kereshet! Ez a te dolgod! Olyan lenne, mintha én futnék utánad!
- Tessék?? Ezt most jól hallottam? Idáig simán hívtál!
- De idáig nem tűntél el! Most is nekem kellett megtennem ezt a kitérőt, hogy tudjam, élsz-e még egyáltalán!
- Mekkora áldozat! Ha már itt tartunk, sosem vagyunk nálam! Miért olyan nagy kérés ez?
- Ne tereld a témát!
- Te tereled.
- Nem akarok veszekedni! Nem azért jöttem idáig! Csináljunk valamit együtt! Elviszlek vacsorázni!
- Ez úgy hangzott, mintha a kitartottad lennék.
- Nem így értettem. - magyarázkodik.
- Tényleg? Mindegy. Sajnálom, Lissy, de nincs időm. Még van egy munkám mára.
- Nem most ment el az utolsó?
- Nem. Még.. még Arizona hátravan. - kitágulnak a szemeim. Komolyan rám akarja fogni? Mára nem beszéltünk meg semmit.
- Arizona?
- Igen. Még két alkalom és végzek vele. Ezután már csak egy. De nem tudom máskor csinálni, mint ilyenkor. Értsd meg, hogy nincs időm rád!
- Ma kifejezetten bunkó vagy, Ryan! Nem ilyennek ismerlek!
- Hát, én se téged! Máskor fejezzük be ezt, jó? És ne itt! Jóvá fogom tenni, de nem tudom, hogy mikor.
- És addig várjam, amíg keresel?
- Túl nagy kérés?
- Igen! Mi bajod van? Elárulnád?
- Nézd, Lis! Szar napjaim vannak, oké? Nem vagyok valami szociális hangulatban. Szükségem van a munkára, hogy elvonja a figyelmem a szarjaimról.
- Ezt én is megtehetném!
- Most nem.
- Kapd be, Ryan! Lehet, hogy jó pasi vagy, de ez önmagában kevés egy kapcsolathoz! - magassarkú kopogását hallom, sietve visszarohanok a helyemre és úgy teszek, mintha csinálnék valamit. Elizabeth dühösen viharzik el előttem, Ryan pedig utána a nevét mondogatva. De az üzletből már nem lép ki. Helyette káromkodik és valamit lever valahonnan.
- Rohadt életbe! - ezután megint elviharzik előttem, de aztán újra megjelenik és egyenesen rám mutat.
- Készülj! Kezdünk! - parancsol rám.
- Mit kezdünk?
- Akarod a tetoválást, vagy nem?
- Akarom.
- Akkor öt perc múlva! - és Ryan megint nincs sehol.