ThINK

19. Fejezet

Nagyon szar volt a hétvégém. Booneville... már csak Booneville marad, az apám meg az apám. Mióta anya öngyilkos lett, azóta iszik. Nem tudja túltenni magát az elvesztésén. Nagyon haragszom rá, ő pedig rám. Utáljuk egymást. Nem bírok a közelében lenni, de Charlotte miatt időnként muszáj. Ő sem könnyíti meg a dolgomat. Kamasz. Direkt azt csinálja, amire nemet mondok. Aztán kiakad, hogy nem vagyok az apja, ne mondjam meg neki, mit csináljon és végül minden alkalommal úgy jövök el otthonról, hogy senki nem áll szóba velem. Csak az vigasztal, hogy a húgom minden következő találkozáskor a nyakamba veti magát örömében. Rendszeresen újraírjuk a történelmet, mert mindig elfelejti a sérelmeit, mire ismét láthat. Szeret engem, én pedig őt. Ennyim maradt. Ezért mondok neki nemet néhány dologra. Ezúttal arra, hogy Brian-nel járjon. Brian az én régi csapattársam és mondhatni, az egyik legjobb barátom volt. Pont ezért tudom, hogy rossz választás. Ráadásul, tíz év van közöttük, ami nagyon gáz. Brian összességében egy borzalmas választás. Mi már régóta nem beszélünk egymással. Nem volt jó vége annak a barátságnak. A lelkem mélyén félek, hogy így akar bosszút állni rajtam. A húgomon keresztül. De bízom benne, hogy azóta megváltozott, mégsem tudom elhinni. Brian rossz ember. Most állandóan aggódhatok Char miatt. Ez egy szörnyű hétvége volt. Csak egy kis felejtésre vágytam, egy kis elterelésre, amikor megint letámadtam Arizonát. Jól tette, hogy megállított, mert tényleg megbántam volna, ha valami komolyabb történik közöttünk. Ennek tetejébe féltékeny lettem, amikor Josh akarta hazavinni. De miért? Nem értem magam. Semmi közünk egymáshoz. Mindkettőnknek van kapcsolata. Ennek nem szabadna megtörténnie. Még másnap sem tudok másra gondolni. Egész nap érzem Arizona jelenlétét a közelemben, titkos pillantásokat váltunk, amikor összefutunk. Bocsánatot kellene kérnem tőle. Csakhogy a büszkeségem nem engedi. Egyáltalán, miért is kérnék? Hogy nem tudok ellenállni neki? Hogy köcsög módon bántam vele? Maximum ezért, mert semmi mást nem sajnálok. Délután derekán nagy sikoltozásra leszek figyelmes. Abba kell hagynom a munkát, hogy megnézzem, mi történik. Arizona egy magas, kigyúrt fickót ölelget, és össze-vissza sikongat.
- Thomas! Istenem! De örülök neked! - ez a Thomas felkapja őt és megforgatja a levegőben. Úgy viselkednek, mintha legjobb barátok lennének, akik ezer éve nem találkoztak. Biztos ő az, akiről Arizona mesélt a múltkor, a faszija testvére. A másik náci gyökér.
- Hallottam, hogy itt dolgozol, muszáj voltam benézni hozzád! Nem tudtam kivárni, amíg ma végzel! De jó látni, kislány! Teljesen felnőttél! - néz végig a nőn, de ahogy teszi, az cseppet sem tetszik. Odaállok Josh mellé, aki szintén az eseményeket lesi. Nem szimpatikus ez a gyerek. Már most. Rövidre nyírt, világos haja van, fehér bőre és több horogkereszt tetoválás van a nyakán, mint egy sittesnek. Rohadtul nem akarom itt látni a képét.
- Te is nagyon megváltoztál! Hogy kigyúrtad magad! - Arizona összefogdossa a fickót. Eh! - Odanézzenek, mennyi izom! - markolássza a felkarját.
- Tetszik, angyalom?
- Jól áll! Szexi vagy! - ennél a pontnál megfordulok és visszamegyek dolgozni. Nem akarom ezt látni és hallani. Ki ez, hogy így fogdossa? Hogy ilyeneket mond neki? Megesz a féltékenység. Utálom magam ezért. Én még nem is végeztem, amikor Arizona bejött és elköszönt mára. Nagyon siethetett valahová. Biztos azzal a kis bunkóval találkozik. Rohadt életbe! Iszonyatosan dühös vagyok. Mindenkire és mindenre. Amikor végzek, kikeresem a nő telefonszámát az önéletrajzából, aztán elmegyek Josh-sal és a többiekkel a szokott helyünkre. Ki akarom törölni a fejemből ezt a nőt, úgyhogy szabályosan vedelem a piát Ralph's-nál. Lissy-nek nem is szólok, hogy nem megyek ma át hozzá, mert a srácokkal vagyok. Újabban előfordul, hogy nem is írok neki. Alig beszélek vele telefonon, de ő sem nagyon keres. Arizona előhozza belőlem a régi énemet, amit minden erőmmel igyekszem féken tartani. Az alkoholt is többé-kevésbé igyekszem mellőzni, ugyanezen okból kifolyólag. Most viszont nem akarom féken tartani magam. Elengedem a gyeplőt és csak sodródom az árral. Írok egy üzenetet Arizonának, mert képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Muszáj, hogy valami módon kapcsolatba kerülhessek vele. Tudom, hogy késő van, már majdnem holnap, legalábbis a homályosnak tetsző, méregdrága órám szerint.
,,Holnap folytathatjuk. Én ráérek." - írom neki a tetoválására utalva. Hozzá akarok érni a testéhez. Fogni. Csókolni. Harapdálni. Hiányzik nekem. Most jövök csak rá, hogy ez a kín, amit érzek, nem más, mint a hiányérzet. Nem Lissy-re gondolok, pedig rá kellene. Nem őt kívánom, pedig őt kellene. Alig vagyok jelen a társaságban. Tim rossz szemmel nézi, hogy iszom, ezért direkt kacsintok neki minden újabb pohár mellé. Nem érdekel, hogy mit hoz a holnap. Pedig magam is tisztában vagyok vele, hogy amikor berúgok, csak rossz döntéseket hozok, amikre soha nem emlékszem. Nagyon sok bajba kerültem már az alkohol és a drogok miatt. Rengeteg őrültséget csináltam fiatalabb koromban. És akárhogy próbálkozom, semmire nem emlékszem azokról az alkalmakról. De arra igen, hogy a másnapok legalább olyan rosszak voltak. A megvető tekintetek. A csajok susmogásai. És a legrosszabb, az újságok. Tele velem. A Sasok csapatkapitányával, akit nemi erőszakkal vádolnak. Aki majdnem halálra verte az egyik ellenfelét. Aki két napra eltűnt, mert beleugrott a folyóba pusztán mókából, és egy másik városból kutyagolt haza. Aki túl sokszor töltötte az éjszakát fogdában. De voltak azért jó dolgok is. Ryan Collins, a Sasok csapatkapitánya megmentett egy nőt, amikor a viharban fa dőlt az autójára. Ryan Collins, aki a kislányok hőse, mert ingyen önvédelmi órákat tart nekik, miután egyik kortársukat elrabolták. Ezt persze anyám miatt vállaltam, aki végül az én szobámban lógatta fel magát a padlás mennyezetére. Nem hagyott levelet. Egy átkozott utalást sem, hogy miért tette. Apám szerint azért, mert egy kis szarházi vagyok, aki a sírba kergette. Én vettem el az életét. Igaza van. Nem látok más választ. Anyám azzal üzent nekem, hogy az én szobámban vetett véget az életének. Így utalt rám. Hogy miattam tette. Ez a kibaszott hétvége most szétszedte az agyam. Jobban, mint máskor. Maga alá gyűrt. Szükségem van az alkoholra. Nem akarok azon gondolkodni, hogy megöltem a saját anyámat. Úgyhogy vedelek. Pont úgy, ahogy nagyon régóta nem. Egész addig vedelek, amíg már nincs előttem anyám lassan himbálózó, fehér ruhába bújtatott teste. A nyaka a kötél csomójában. Kidülledt szemei, a püffedt arca. Aztán végre eltűnik a fejemből minden szörnyűséges kép.

Sikerül elaludnom. Évek óta nem aludtam el. A fejem lüktet, de kapkodom magam. Olyan szagom van, mint akit lepisáltak, úgyhogy szédelegve letusolok, azután megijedek a tükörképemtől. Valaki bemosott nekem. Rohadtul fáj. Megtapogatom az arcomat és észreveszem, hogy a kézfejem is megsérült. Verekedtem. A rohadt életbe! Nincs most időm ezzel fogalalkozni, felkapok magamra egy gatyát és szaladok is át a boltba. A tiszta pólómat már az üzletben veszem magamra.
- Bocs a késésért! - kiabálom mindenkinek és szaladok a fülkémhez dolgozni. Mindkét munkatársam engem figyelget a saját munkája felett. Nem törődöm velük. Elnézést kérek a rám váró vendégtől, azután belevetem magam a munkába. Gőzerővel dolgozom, így nem kell azon gondolkodnom, hogy mibe keveredhettem tegnap. Josh biztosan beavat majd. Tim pedig lebasz. Megbízhatatlan vagyok, ha iszom. Nem szabad innom. Ráadásul, rohadt fáradt vagyok és még mindig húz a fejem. Arizona bejön hozzám, amikor egyszerre van szünetünk.
- Jól vagy? - kérdezi. Fekszem a széken és pihentetem a szemeimet. Így kevésbé fáj a fejem.
- Nem igazán. - felelem.
- Akkor a mai nem áll? - kinyitom a szemem és Arizonára nézek. Először úgy igazán a mai nap során. Mintha valami más lenne most rajta, de nem jövök rá, hogy mi.
- Milyen mai?
- Hogy ma folytatsz.
- Mikor mondtam ezt? - miről beszél?
- Tegnap. Küldtél egy üzenetet. Elfelejtetted? - fájdalom csillan a szemeiben és igazi szarnak érzem magam ettől.
- Nem sok dologra emlékszem tegnapról.
- Ó! - mondja Arizona, mint aki a csókunkra gondol. Pedig azt nem felejtettem el. Nem tudnám.
- Sajnálom, Arizona! Mit szólnál a holnaphoz? És jobban kitolhatjuk, ha ráérsz.
- Oké. Legyen így. Amúgy, kivel verekedtél? - sóhajtok.
- Tényleg nem tudom. Nem emlékszem semmire. - Arizona további szó nélkül elmegy, én pedig visszacsukom a szemeimet. Később visszatér hozzám egy kis jégtasakkal és a kezembe nyomja. Nem nyitom ki a szemem, de hallom, amikor csendben elmegy. Hálás vagyok neki a jégért. Amint a bőrömhöz nyomom, felszisszenek. Még a fejfájásomat is csillapítja. A lakásban felejtettem a telefonomat a reggeli rohanásban. Most nem tudom megnézni, hogy mit írtam neki tegnap, de remélem, hogy semmi kompromittálót. Francba!