ThINK

16. Fejezet - Arizona

Ez hihetetlen! Még mindig dermedten állok, itt, ahol Ryan Collins megcsókolt. Összehúzódik a gyomrom a gondolattól, ahogy újra felelevenedik bennem az érzés. Ég az arcom, bizsereg a bőröm és libabőrös az egész testem. Azt sem tudnám megmondani, hogy hívnak. Semmire nem tudnék most válaszolni. Egy ideje már erre vágytam, ezt akartam, hogy Ryan szája az enyémen mozogjon. Nemhogy nem csalódtam benne, egyenesen ledöbbentett a ,,tehetsége". Mintha átkapcsoltak volna benne valamit. A szerény, illemtudó és nyugodt Ryan egyik pillanatról a másikra egy irányításmániás, feszült, és elszánt vadállat lett. És annyira nedves tőle a puncim, hogy az elképesztő. Ez a férfi hihetetlen. Minden szempontból. De hogy pont engem csókoljon meg... álmodni sem mertem volna erről. Lehet, hogy tényleg bejövök neki. De akkor mi a fenének szaladt el úgy, mintha egy bűnös lelkű pap lenne? Valami visszaállította benne azt a kapcsolót. Pont akkor, amikor a fenekembe markolt. Francba. Az csodás volt! Nem kellett volna abbahagynia. Mindent engedtem volna neki. Nem tudom mire vélni a viselkedését. Egyiket sem. Ryant lehetetlen kiismerni. Ráadásul, alig mesél magáról, mintha titkolná, hogy ki is ő valójában. Egyértelműen neheztel a családjára, mert említette, hogy nem akar hazamenni hozzájuk. Valami rossz dolog történhetett vele. De neki legalább van húga. Engem senki nem hívott vissza a lakókocsiparkba. Engem soha nem kerestek a szüleim. Soha nem kellettem senkinek Victoron kívül. Nekem élnem sem lenne szabad. Értelmetlen vagyok, egy pazarlás. Csak károsítom a bolygót a létezésemmel. Más, boldog emberek elől szívom el a levegőt és iszom a vizet. Semmit nem tudok felmutatni, csak a rajzolás és a tetoválás az, amiben jó vagyok, amivel hozzájárulhatok kicsit az emberek elégedettségéhez. Ezt nagyon kevésnek érzem. És az is. Mégis, túl gyáva vagyok az öngyilkossághoz, ami miatt mégjobban utálom magam. De valahol a szívem mélyén még reménykedem benne, hogy valami értelme csak lesz az életemnek. Ha nem is most, eljöhet az az idő. Úgy megyek haza, mint egy drogos. Szédelgek az örömtől, a csók izgalmától. Habár biztos vagyok benne, hogy Ryan máris megbánta, legalább azt megengedem magamnak, hogy ma lebegjek egy kicsit a boldogságtól. Holnap minden meg fog változni. Holnap szar napom lesz. Közölni fogja velem, hogy hiba volt. Vagy azt, hogy kirúg. De szerintem meg tudjuk majd beszélni, én nem fogok panaszkodni. Minden pillanatot élveztem, akkor is ha csak ennyi volt. Ryan amolyan példakép nekem. Egy követendő minta. Vannak róla szóló pletykák, amiket még a régebbi vendégeimtől hallottam vissza, olyan emberektől, akiken már megcsodálhattam a műveit. ,,Állítólag valami nagymenő sportoló volt, de kirúgták a csapatból!" ,,Tudtad, hogy egy modellel jár?" ,,Egyedül építette fel az üzletét!" ,,Annyira rendes!" ,,Annyira jóképű!" ,,Annyira tehetséges!" ,,Annyira ügyes!" ,,Olyan teste van, mint egy szexistennek!" - ezek alapján már idealizáltam magamban róla egy képet. Ami csak kicsiben tér el a valóságtól. Úgyhogy Ryan Collins-szal smárolni felér egy álom megvalósulásával. Nem, én nem fogok panaszkodni. Inkább megköszönöm. És ha nagyon akar, kirúghat, de a tetkómat akkor is meg fogja csinálni. Ebből nem engedek.

Eljött a másnap reggel. A pult mögött várom, hogy Ryan megkezdje a napot. Mindannyiunknak van kulcsa az üzlethez, amit túl nagy bizalomnak tekintek Ryan részéről, de nem fogok visszaélni vele. Ma én nyitottam. Josh-t még egyszer sem láttam korán érkezni. Mindig kicentizi a nyitást. Megjelenik egy alak az üvegajtó mögött és dübörögni kezd a szívem. Amikor belép és meglát, lefagy. Végül erőt vesz magán és kelletlenül közeledni kezd, majd megáll velem szemben.
- Arizona! Beszélnük kell a tegnapról! - Ryan nem húzza az időt. Olyan bámulatosan jóképű, hogy semmi másra nem tudok ránézni. Pedig el kellene kapnom róla a tekintetem, mert most jön majd az elutasítás.
- Ne mondj semmit! - nem akarom hallani. Fájna. - Tudom, hiba volt. - Ryan felvonja sötét szemöldökét. - Ne rúgj ki emiatt! Meg sem történt. - legyintek szórakozottan. Ry kinyitja a száját, de még nem fejeztem be. - Minél előbb szeretném a tetoválást, ha mégis ki akarsz rúgni. Erről nem teszek le. Ha kell, akkor bejelentkezem rendesen és kivárom a soromat. De ez jár nekem! - ledöbben.
- Nem akarlak kirúgni. - mondja azon a mély hangján, amitől újra el akarom követni a tegnapi ,,hibát".
- Nem? Akkor oké. Megnyugodtam.
- Ma elkezdhetem a tetoválásod, ha esetleg ráérsz munka után. - kétszer is elismétlem magamban a szavait és összecsapom a tenyerem örömömben.
- Ráérek! Teljesen! - Ryan felnevet és még utána is megmarad a mosolya.
- Akkor este. - most megint elkomolyodik. - És sajnálom, Arizona! Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Nem tudom, mivel magyarázhatnám meg. Nem szokásom nekiesni az embereknek.
- Semmi gond. Megbocsájtva! - hebegek. A kezem remegése elárulja az izgalmam és az elutasítása miatti csalódásomat. - Meg sem történt, nem igaz? Felejtsük is el! Mintha nem is estél volna nekem! - zavaromban kiveszek a pulton álló üvegtálból egy nyalókát - amit a vendégek vércukorszintjének kiegyensúlyozására tartunk -, kicsomagolom és bekapom. Tiszta ciki. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen kínos szituációban. Ryan a számat nézi. Hirtelen kikapom belőle a lapos, ovális alakú nyalókát, amit nagyon szeretek. Imádom, amikor kellően elszopogattam már annyira, hogy a széle karcolja a nyelvem. - Ó! Elnézést! Elfelejtettem. Többet nem eszek, megígérem! - szabadkozom idegesen.
- Arizona! Ne légy gyerekes! - tessék? Ezt pont ő mondja? Aki tegnap úgy elszelelt, mint egy riadt kisfiú, csak mert megcsókolt?
- Öhm...
- Természetesen egyél nyugodtan. Amennyi jólesik. Csak ne szórd el mindenfelé a morzsáidat!
- Mint Juliska? Ejnye, Jancsi! - meredünk egymásra. Átléptem a határt. Nem szabad flörtölnöm. Valahogy ki kell bírnom enélkül.
- Szóval... egyél.
- És akkor a kis ,,csókjelenetünk"? - teszem idézőjelbe az ujjaimmal. - Elfelejthetjük? - egy ideig csendben marad, aztán rákoppint az öklével a pultra.
- Megpróbálhatjuk. De nem ígérhetem meg, hogy menni fog. - ennyit mond és lelép. Csak nézek utána bambán. Ez most mi a fenét jelent? Hogy ennyire jól csókolok? Vagy ennyire szarul? Ryan Collins! Kiabálnám utána. Már a lábaim is remegnek és kevésnek érzem a légkondit, hogy csillapítsa bennem a forróságot. Szeretnék Ryan után szaladni és újra megcsókolni. Én nem akarom elfelejteni. Ez a fickó egy két lábon járó erotikus csomagolás. Kell egy róla mintázott szexbaba. Döntöttem. Több lehetőségem nem lesz. Most, vagy soha. Még egyszer és utoljára. Elindulok utána, mielőtt meggondolnám magam. Bemegyek a fülkéjébe és berántom magam mögött a függönyt a hatás kedvéért. Ryan hirtelen megfordul a hangra. Csak a nevemet tudja kimondani, mielőtt rávetem magam. Megmarkolom a tarkóját és lehúzom magamhoz egy újabb csókra. Belemorog a számba, de csak egyhelyben áll. Már azt hiszem, hogy mindent elrontottam ezzel a lépéssel, amikor végre megmozdul és ő is megmarkolja a tarkómat. Olyan hevesen kezd csókolni, mint az este. Mindenem bizsergek és lüktet. Elalélok. Végem van tőle. Ez a fickó eszményien csókol. Teljesen ellentétben áll a vadsága a nyugodt természetével. És ezzel csak jobban vonz maga felé. Tudni akarom, hogy ez a vadság meddig terjed. Nagy tenyere sugározza magából a hőt. Abba sem akarom hagyni ezt a tevékenységet. De mielőtt meztelenre vetkőznék előtte és könyörögnék neki, hogy dugjon meg, inkább ellököm magamtól. Ryan arca kipirult, a szemei sötéten csillognak, az íriszét apró vérerek veszik körül. Alig tudok megszólalni.
- Bocsánat! Most én kérek elnézést. - Ryan olyan kába, hogy nem tud megszólalni. Ez azért jólesik. Talán nem vagyok annyira szar ebben. - Ha úgyis elfelejtjük, akkor nem mindegy még egy alkalom? Hiszen semmis lesz. Meg sem történt.
- Nem. Tényleg nem. De...
- Tényleg ne haragudj, nem tudom, hogy miért... akkor nem rúgsz ki?
- Nem. - feleli egyszerűen.
- Biztos? - zavaromban tördelem az ujjaimat és közben vigyorogva hátrálok.
- Biztos. De csak akkor, ha ez nem ismétlődik meg még egyszer. - tisztelgek.
- Aye aye, Captain! Nem fog. Csak... mondjuk úgy, hogy éhes voltam. Kellett valami a számba. - Ryan szeme még szűkebb lesz és rosszallóan néz rám. Basszus! Abba kell hagynom a kétértelműséget. - Nem úgy értettem. Vagy mégis? Nem tudom, hogy értettem. Mindegy. Szerintem háromig számolok, aztán eltűnök és elfelejtjük ezt. Oké?
- Arizona! - mindjárt elélvezek attól, ahogy kiejt a formás száján. - Ne beszélj erről senkinek, ha kérhetem! - bezárom a láthatatlan zárat a számon és színpadiasan messzire dobom a kulcsot.
- Miről is? - ezután fennakadok a függönyben, ahogy hátrálok és belegabalyodok. Össze-vissza küzdök vele, mire végre kijutok. Fellélegzem és elinalok a saját fülkémbe. Annak is behúzom a függönyét, hogy pár percig magamba roskadhassak és átgondolhassam, mekkora idiótát csináltam magamból. Szánalmas vagyok. De megérte!