ThINK

38. Fejezet - Arizona

Ez a Ryan valami hihetetlen! A szívem is megszakad érte. Teljesen komolyan mondtam neki, hogy kicsinálom, aki bántani merészeli. Már így is totálisan sérült szegény lelke, ennek ellenére is hű önmagához és képes kedves maradni. Esküszöm, hogy a legjobb ember, akit ismerek! Szörnyen jó szíve van, mindenkihez van egy jó szava, elkötelezett, ahogy pedig a húgáról gondoskodik, azt külön öröm nézni. Nem tudom jobb szóval illetni, minthogy tökéletes. Egy isteni csoda. És ha valaki megbántja, az olyan érzés nekem, mintha engem bántana. Elképzelni, hogy az apja gyűlöli, és ennek rendszeresen hangot is ad, arra késztet, hogy ökölbe szorítsam a kezem és behúzzak neki egy kurva nagyot. Erőszakossá tesz a gondolat. Még egyszer mondom, senki nem baszogathatja Ryan-t, mert velem gyűlik meg a baja! Belép előttem a házba, ami azt jelenti, hogy tart attól, ami fogadhatja és nem mer előreengedni. Istenem, mindjárt ráugrom a hátára, hogy megölelhessem. Félelmetesen szeretnivaló a figyelmessége. Ilyen egy igazi férfi! Nem olyan, aki bedrogozza a nőt és mindenkinek felkínálja a testét, hogy ,,nesze, baszd meg, baszd meg!" Nem. Nem ilyen. Már rég el kellett volna jönnöm tőlük. Már rég nem számítunk családnak. Viszont, rettenetes bűntudatom van, mert nem tudom, hogy ennek a lépésemnek milyen következményei lesznek. Az aggaszt a legjobban, hogy pont az az ember fogja meginni a levét, aki miatt még háborúba is mennék. Nem gondolok erre, sem arra, hogy talán már lángokban áll a szalon épülete. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Thomas és Victor nem tudják, hogy hová mentem, és az is kurvára biztos, hogy még mindig alszanak, egyelőre nem is érdekli őket. Remélem, hogy annyira nem jelentek nekik semmit, hogy egyáltalán nem fognak keresni. Mégis, van bennem valami furcsa érzés, hogy talán szólnom kellene Collinsnak a testvérek korábbi fenyegetéséről. Mert ha mégis úgy döntenének, hogy keresnek, akkor Ryanhez fognak menni először. Nekem addigra el kell hagynom Nashville-t. Nem is kérdés, nem maradhatnék ott. Ellenben, ha nem keresnek, akkor nem tudom, mit tegyek. Megint tartozom valahová érzésem van, egy csapat része vagyok. Éppen most hívott meg magához az egyikük, holott szégyelli, honnan jött. Gyönyörű ez a ház! Egyszer nagyon szép lehetett. Kicsit megkoptatta az idő, de mit nem? Békák brekegnek valahol a közelben, mintha ölre mennének, s csicseregnek a madarak, mégis néma csend van. A házak távol vannak egymástól. Ez nem egy lakókocsipark, az biztos. Milyen lehetett itt felnőni? Ezen agyalok, amikor belépek Ryan mögött az otthonába. A ház sötét, mintha aludna. Áporodott szag fogad, a porszemcsék szállnak a levegőben, mintha lakatlan lenne egy ideje. Ryan úgy áll tétován az előtérben, akár egy rémült kisgyerek. Aggódom érte. Sosem láttam még ilyen bizonytalannak.
- Megkeresem apámat és Char-t. Mindjárt jövök! - mondja.
- Oké. - Ryan ledobja kettőnk táskáját és felszalad az emeletre. Én nem mozdulok innen, amíg vissza nem tér. A bútorok régiesek, kopottasak, de rend uralkodik. A nyitott bejárati ajtón beáramlik a párás meleg, tiszta illatú levegő. Félig a sötétben, félig világosban állok. Ryan lesiet a lépcsőkön és felkapja a táskáinkat.
- Apám alszik. Gyere! - mintha ettől a hírtől megkönnyebbültebb lenne. Követem felfelé az emeletre. Keresztülhaladunk a folyosón, ahol négy ajtó mellett megyünk el. Az egyik ajtó nyitva, Charlotte telefonon beszélget valakivel és közben kacarászik. Integet nekem, ahogy észrevesz. Visszaintek, de továbbmegyek. A legutolsó, szemközti ajtón megyünk be, ami még feljebb visz. Haladunk a lépcsőkön, melyek a nyitott padlás szintjére vezetnek. Ryan lerakja a pakkunkat és rögtön kinyitja a kis ablakokat. Milyen bájos szoba!
- Ez a te szobád? - kérdezem a nyilvánvalót.
- Igen. Nincs vendégszobánk, de aludhatsz az ágyamban. Én elleszek a földön, vagy odalent a kanapén.
- Nem szükséges.
- Nekem nem gond.
- Nekem sem. - körbesétálok a tágas szobában és megszemlélem a falra ragasztott focis posztereket meg a polcokon előforduló érmeket. Van egy falitábla telerakva fényképekkel. Ezelőtt tovább időzöm. Basszus, Ryan rohadtul szexis a mezében a csapattársaival készült képeken. Szinte elcsöppen a nyálam.
- Jól vagy? - kérdezi tőlem a valódi kiadása.
- Persze. Te? - ránézek. A szoba közepén áll és engem figyel.
- Ja, jól. - közelebb megyek hozzá.
- Mi a terv? Mit csinálunk?
- Arra gondoltam, hogy megmutatom a környéket, ha érdekel. - ajánlja fel.
- Persze. Jó ötlet!
- Nem vagy éhes? Szomjas? Bármi?
- Nem. Minden oké.
- Szeretnél átöltözni előtte?
- Nem. Tőlem mehetünk.
- Okés. Szólok Charlotte-nak, mindjárt jövök. - bólintok. Ryan szinte elinal. Érződik rajta, hogy mennyire nem akar itt lenni. Minden lépésemnél recsegnek alattam a fadeszkák. Lehuppanok az ágy szélére és tovább nézelődök. Íme, a híres Ryan Collins szobája! A tegnapi élményeim után nem kellene így éreznem, de akarom ezt a férfit. Kell nekem. Szükségem van rá. Érzelmeim vannak iránta. És most beenged a titkos életébe, ami hatalmas dolog tőle, egész eddig erre vágytam.
Kimegyünk a házból a fullasztó hőségbe, amitől máris kezd hullámosodni a hajam. Menet közben összefogom egy hajgumival, hogy ne lógjon a szemembe. A ház mögé fordulunk, a totális semmi felé. Ahogy eltűnik mögöttünk a látótérből az építmény, Ryan rágyújt.
- Kérsz egy szálat? - kérdezi.
- Nem, kösz. - feszült, olyankor dohányzik, meg amikor iszik. Gyarapodnak körülöttünk a fák, itt-ott kisebb mocsarasabb részeket kerülgetünk. A távolból motorok zúgása hallatszik.
- Mocsárjárók. - mondja Ryan.
- Kipróbálnám. Biztos egy élmény! - milyen izgalmas lehet!
- Talán akkor, ha nem ilyen helyen nő fel az ember.
- Én nem ilyen helyen nőttem fel. - Ryan elhallgat. Percek múltán szólal csak meg újra. Annyira belefeledkezem a fenekének látványába, hogy először fel sem fogom a szavait.
- Akarsz menni Char-ral bulizni?
- Te is jössz?
- Akkor igen, ha akarsz. - nagyot dobban a szívem.
- Akkor akarok. - nézzük egymást. Szeretném őt megcsókolni, de félek, hogy ezzel most mindent elrontanék.
- Rendben, de előre szólok, hogy errefelé csupa bunkó él. - mosolygok.
- Kíváncsivá tettél. - Ryan elrúg egy kisebb követ és végre ő is mosolyog. Nem tudom visszafogni magam tovább. A nyakába vetődöm és megölelem. Előbb megtántorodik a lendületemtől, aztán átfogja a derekamat. Mérhetetlenül hálás vagyok neki mindenért és így fejezem ki. Úgy ölelem, ahogy tegnap. Hosszasan. A szívem hevesen dobog a közelségétől, az illatától, a létezésétől. Minden érzés a felszínre tör, amit hosszú hetek óta elnyomtam magamban.
- Örülök, hogy elhívtál! - búgom a vállába.
- Örülök, hogy eljöttél! - elhajolok tőle, hogy a szemébe nézhessek, de összefűzöm az ujjainkat. Így megyünk tovább, Ryan végig fogja a kezem, mialatt sokkal lelkesebben mesél a tájról és az emlékeiről, mint ezidáig. Mintha feloldott volna benne valamit az előbbi ölelés. Nem csak benne. Másra sem tudok figyelni, mint az érzéseimre. Hogy mennyire kell nekem ez a fickó. Legszívesebben helyben leteperném, de aztán olyat kérdez, amivel kizökkent a vágy karmai közül.
- Mi történt veled tegnap?
- Nem akarok beszélni róla.
- Miért? Nagyon érdekelne.
- Ne érdekeljen.
- Bántott valaki?
- Talán. - Ryan megáll.
- Arizona! Ez nem vicc! Tudni szeretném!
- Minek? - megfogja a vállaimat és lejjebb hajol, hogy egy vonalba kerülhessen az arcunk.
- Mert akkor tennem kell valamit.
- Semmit sem kell tenned!
- Nem hagyom, hogy bárki bántson!
- Akkor jó, mert én sem hagyom, hogy téged bántsanak. - Ryan megszorítja a vállam, majd hirtelen elenged.
- Butaság. - mondja egyszerűen.
- Buta vagyok.
- Te csodálatos vagy, Arizona Davis! Egy csodálatos nő!
- Te vagy csodálatos, Ryan Collins. - felnevet.
- Ne röhögtess!
- Nem. Az vagy. Kívül-belül. Eddig is jó embernek tartottalak, de mióta itt vagyunk, feltámadt bennem az anyai ösztön. - Ryan elkomolyodik és továbbindul. Biztos az anyukájára gondol. De nem zárkózhat be örökké, akárhányszor csak meghallja az anya szót. Lassan vissza kell fordulnunk, mert egyre láposabb errefelé a vidék. Nincs hova menni tovább. Nem tudom, hogy ez a terület még az ő tulajdonuk-e, de jó messzire eljöttünk a házuktól. Ry oldalirányba fordul, a fák sűrűje felé kezd húzni. Csak ámulok és bámulok a táj szépségén. Lenyűgöző. Az erdőbe érve még párásabbá válik a levegő és felerősödik az élővilág hangja. Máris zöld dzsuva lepi be a fehér vászoncipőmet, olyan, mint száz béka hányása, de nem izgat. Bugyborékolgat a mocsár, amivel egybeolvad a fákról lehullott termés és sok-sok levél. A napfény átszüremlik az ágak résein, nagyobb körökben vetítve fényét a masszás felületre. Mintha egy mesevilágban lennék. Soha nem láttam még ehhez hasonlót. Szeretnék belecsobbanni ebbe a zöld szmötyibe, ami félig még a fákat is elnyeli.
- Ez bámulatos, Ryan! - már ezért megérte eljönni.
- Örülök, hogy tetszik. Gyere, megmutatom a gondolkodós helyemet! - a tenyere nagy, meleg és puha, nem tudom nem élvezni, ahogy elveszik benne a kézfejem. Arra gondolok, hogy azok az ujjak, amelyekkel fog, mennyire művésziek, mennyire tehetségesek. És nemcsak a munkájában, hanem így született. Bármihez nyúljon, a varázs belekerül. Tovább követem őt, amíg el nem érünk egy kidőlt fatörzshöz. Rengeteg fa esett errefelé az időjárás és a nedvesség áldozatává, sokuk darabjai úszadékfává lettek, vagy csak akadállyá alakultak. De ez a kiszakadt példány itt, ez valahogy más. Ide illik. Mielőtt leülhetnék rá Ryan mellé, lekapja magáról az egyszerű fekete pólót és leteríti maga mellé.
- Erre ülj rá! - lefagyok. Ezúttal nem a kedvessége miatt, hanem a felsőteste hatására. Ez őrület! Hogy lehet valaki ennyire nagyon.. de nagyon... - Mi az? - kérdezi Ryan hunyorogva, mert elfelejtette magával hozni a napszemüvegét.
- Semmi, semmi. - tartok tőle egy kis távolságot, mert esélyes, hogy minél kisebb hely marad köztünk, annál előbb ugrok rá. Mivel nincs valami sok ruhám, elfogadom a pólót alátétnek, amúgy nem lennék finnyás. Ryan hátrahajol, ahogy kutat valamit a nadrágzsebében, ettől pedig úgy megfeszül a hasizma, hogy még a teniszlabdát is le tudná vele szerválni. Basszus, de meleg van! Legyezem magam a kezemmel, amíg Ry le nem tesz mellém egy kis csokoládét.
- Az útra. - mondja. Úgy elérzékenyülök a kacér mosolyától és a gesztustól, hogy nem bírom ki, elkapom a fejét és magamhoz húzom, hogy puszit nyomhassak az arcára. Megdöbben, de vigyorog.
- De édes vagy! Köszönöm szépen! - hálálkodom.
- Azért, ha lepotyog, most ne edd meg a földről!
- Nem fogom. De nem azért, mert trutyis lenne, hanem azért, mert nem akarlak gyötörni a látvánnyal. Ennyire rendes vagyok! - már bontom is ki a csomagolást.
- Értékelem. - Ryan fészkelődik egy kicsit. Beleharapok az édességbe, ami kellően megolvadt, amíg a zsebében volt.
- Mennyei! Kérsz? - kínálom belőle.
- Nem. A tiéd.
- Nem tudod, mit hagysz ki! Amúgy csodás ez a hely! Miről szoktál itt gondolkozni?
- Mindenféléről. - Ryan mesélni kezd a múltjáról, amit lelkesen hallgatok. Még nem is hallottam ennyit beszélni egyszerre, úgyhogy semmi pénzért nem szakítanám félbe. Csüngök a szavain. Még akkor is, amikor visszaérünk a házhoz. Utána elhallgat, de megfogom a kezét, hogy tudja, mellette vagyok. Felmegyünk a szobájába és hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Ledobom a cipőmet és ledőlök az ágyára.
- Itt maradnál velem egy kicsit? - Ryan tétován áll, majd lassan bólint és ő is felfekszik mellém. Közelebb bújok átforrósodott testéhez és a vállára hajtom a fejem. - Álmos vagyok. Aludhatnánk egy kicsit?
- Igen. - dörmögi. Berezonál a mellkasa a mély hangjától. Olyan érzésem van, mintha könnyebb lennék. Mintha minden tegnapi rossz élményt elsodort volna a szél és most jönne ki rajtam a stressz utáni fáradtság. Ryan mellkasára helyezem a tenyerem. Közelebb igazítja magához a testemet és átfogja a derekam, másik kezét pedig az enyémre helyezi a mellén. Annyira meghitt, biztonságos érzés, hogy szinte azonnal elnyom az álom. Már idejét sem tudom, mikor aludhattam úgy, hogy nem kellett tartanom attól, mire ébredek majd fel.