ThINK

13. Fejezet

Basszus! Megint erektálok. Ez a nő felborítja körülöttem az egyensúlyt. Nem elég, hogy késik, még le is vetkőzik. Megértem az indokát, hogy melege van a futástól és izzadtan még a gumikesztyűben is csúszna a keze, na de mégis, milyen dolog ez? Elfelejti, hogy itt férfiak is vannak? Nem vagyunk semlegesek a félpucér nők látványára. Miért kellett nekem így meglátnom? Sőt! Ha így leblokkoltam a csipkés fekete melltartójától, mi lesz velem, amikor majd órákig így kell néznem? Nem szabadott volna elvállalnom őt. Erőt veszek magamon a nap végén és odamegyek hozzá, amíg pakolászgat.
- Arizona!
- Tessék? - kapja felém az arcát. Hála az égnek, már van rajta póló!
- Kész vagyok.
- Mivel?
- A terveddel. - kidülled a szeme és vigyorog.
- Tényleg?
- Igen.
- Jajj, de jó! Ez állati jó! Mikor csináljuk? - türelmetlenkedik.
- Azt még nem tudom.
- Azonnal szólj, ha ráérsz! Én alkalmazkodom! - nagyon aranyos a lelkesedése. Eddig csak ezzel a témával kapcsolatban láttam ilyennek.
- Szólni fogok. De...
- Tudom, jöhet a lecseszés. Még egyszer bocsánat!
- Ne késs el többet! - csak ennyit mondok.
- És ne vetkőzzek le.
- Igen, azt se. - határozottan ne. Épp elég kín nekem ruhában is látni.
- Oké. Értettem, főnök! - ráncolom a homlokom.
- Minden oké?
- Igen. Miért ne lenne?
- A tegnap miatt. Nem bántott a barátod, ugye? - megforgatja a szemét.
- Nem. Dave nem olyan. Csak megfeledkeztem valamiről, amit el kellett intéznünk.
- Biztosan csak ennyiről van szó?
- Biztosan. - megnyugvással bólintok.
- Ma ráérek, ha van időd dumálni. - meglepődik.
- Oké. Mindjárt kész vagyok.
- Jó. Hátul leszek.
- Oké.
Izgulva várok. Azt sem tudom, hogy üljek, vagy álljak-e. De azt tudni akarom, hogy jól döntöttem-e azzal a bizonyos arckifejezéssel kapcsolatban. Nem hagy nyugodni. Valami tökéleteset szeretnék alkotni, mert maradandó nyomot fog hagyni ezen a csajon. Nem szeretném elkapkodni. Ha kell, még százszor is újrarajzolok mindent, amíg tökéletes nem lesz. Arizona úgy jelenik meg, hogy egy zacskó pörkölt mogyorót nyammog. Megint eszik. Direkt csinálja, mert tudja, hogy idegesít ezzel. Le fogja enni magát. Szinte biztos vagyok benne. Lehuppan mellém a kanapéra, túlságosan közel. Olyan közel, hogy érzem az illatát, plusz a mogyoró szagát. Nem szeretem a mogyorót.
- Megint eszel. - jegyzem meg.
- Miért zavar ez téged mindig?
- Nem zavar. - füllentek. - Csak megjegyeztem.
- Abbahagyjam?
- Miattam ne.
- Oké. Én megkérdeztem. - és mintegy végszóra, egy kis darab mogyoró kiesik a szája elé tartott ujjai közül, megint egyenesen a dekoltázsába. Meredek a mogyoró érkezésének vélt helyére, a kereknyakú trikó közepére. Arizona tanácstalanul néz rám, de nem tesz semmit. Egy perccel később nem bírom megállni szó nélkül.
- Nem veszed ki?
- Nem. Azt mondtad, hogy ne egyek meg semmit, amit leejtek. - akkor én fogom. Letépném róla a trikót és annak ellenére, hogy utálom a mogyorót, megenném helyette, hogy közben a melleit érinthessem a nyelvemmel. Francba!
- Én nem ezt mondtam. Csak azt kértem, hogy ne nyalogasd magad.
- Jól elvan az a darabka ott, ahová esett.
- Komolyan ott hagyod?
- Most meg ez a bajod? - nem valami nőiesen felhúzza a trikója alját és alulról nyúl mögé. A hasán és a köldökén ragad a tekintetem. Hátrahajtja a fejét és a lehető legszexisebb módon ejti a szájába a megtalált szem mogyorót. Tátott szájjal nézek. - Most örülsz? - kérdezi. Képtelen vagyok megszólalni. Ficánkolok, hogy a farkamat ne szorítsa annyira a gatya.
- Szeretnéd megnézni a tervet? - terelem a témát.
- Nem. Semmiképp. Majd a tükörben szeretném először meglátni.
- És mi van, ha nem fog tetszeni?
- Bízom benned. Tetszeni fog. - mire alapozza ezt a fene nagy bizalmat?
- Miért vagy ennyire meggyőződve róla?
- Láttam a munkáidat. Csodálatos vagy abban, amit csinálsz! - zavarba hoz. Nehezen fogadom el a dicséreteket. Gyerekkori ártalom, mert akkor sosem kaptam. Hiába sportoltam jól, vagy nyert mindig a csapatom, a szüleimnek eszébe sem jutott, hogy egyszer is megnézzenek, vagy gratuláljanak az elért sikereimért. Csak egy idegesítő kölyök voltam nekik, bánták, hogy megszülettem. De legalább a húgom hozott némi fényt az életükbe. Az enyémbe is. Erről eszembe jut, hogy a hétvégén haza kell mennem Booneville-be és rögtön ideges leszek. Apám ki fog borítani, ahogy mindig. Minden mozdulatomat lesi majd, hogy bárhol belém köthessen, közben pedig próbálom majd nevelni helyette Char-t, aki szintén haragudni fog rám. Remek hétvégém lesz.
- Mi az? - kérdezi Arizona. El is felejtettem, hogy itt van.
- Semmi. A hétvégémre gondoltam.
- És ilyen szörnyű lesz? Az arcodra van írva.
- Eléggé. Haza kell látogatnom a húgomhoz.
- Szóval, van egy húgod.
- Van.
- Hány éves?
- Tizenhat.
- Szép kor.
- Veszélyes kor. Minden szarra igent mond.
- És az baj? Egyszer mindent ki kell próbálni.
- Te eszerint élsz?
- Kábé. Rövid az élet.
- Rossz tanácsadó lennél.
- Mindenkinek a saját hibáiból kell tanulnia.
- Van testvéred?
- Nincs.
- Gondoltam. Akkor nem így gondolnád.
- De. Ugyanígy gondolnám. Maximum társaságot kínálnék hozzá.
- De én nem tudok. Nem vagyok vele.
- És miért nem?
- Mert... mert.
- Aha. Oké. Nem faggatlak.
- Szóval, egész biztos nem akarod megnézni előre a tervet?
- Egész biztos.
- Akkor viszont muszáj megtudnom valamit.
- Mégpedig?
- Adj egy kis betekintést az érzelmi világodba! - felnevet.
- Csak így? Egyszerűen? - mosolygok.
- Nem tudom, hogy másképp deríthetném ki, amit tudni akarok.
- Erről hogyan beszéljek?
- A múltkor említetted például, hogy nem találod a helyed a világban. Kifejtenéd ezt?
- Hm. Tényleg nem találom a helyem. Nem illek sehová. Nem akarlak untatni a részletekkel, de másképp nem tudok beszélni magamról. Az anyám... a nevelőapáim szerették a kisebbeken megtorolni, ha szar napjuk volt.
- Úgy érted, hogy vertek? - bólint. Bakker! Ezt nem akartam hallani.
- A környéken volt egy ház, ahol mindig sokan megfordultak. Csupa keménykötésű fickó. Látásból ismertem a tulajdonos fiait, úgyhogy egyszer hozzájuk menekültem. Megvédtek és befogadtak maguk közé. Soha többet nem mentem haza. Velük nőttem fel. A gondomat viselték. A családom és a barátaim lettek. És ideköltöztem velük.
- Velük, akiknek horogkereszt van a nyakukra tetoválva? - Arizona ismét bólint. Francba, ezt sem akartam hallani.
- Nem rossz emberek, csak megvannak a maguk szabályai.
- Te nem ugyanazokat a nézeteket vallod, mint ők?
- Ez az elfogadás időszaka. Alkalmazkodni kell a világhoz. Sosem tudnék úgy gondolkodni, mint ők.
- És ez nem jelent problémát az együttélésben?
- Kicsit. Nehéz ezt elmagyarázni. Nem ismered a szabályrendszerüket. Ez egy testvériség. Összetartóak vagyunk. Szeretjük egymást.
- Egy nagy és boldog család?
- Olyasmi. A testvérpár vezeti, akik megmentettek. Az apjukat elvesztették, ő volt, aki megalapította, miután a feleségét kirabolta és megölte egy afro-amerikai férfi. A rendőrség sosem fogta el a tettest, gondolom így akart egyenlíteni. Utána a nagyobbik fivér vette át a vezetést, de... el kellett mennie. Most Victor a vezető. Vele már találkoztál. - fintorgok. Ilyen emberekkel él együtt? Ez nagyon nincs rendjén. - Victorral egymásba szerettünk fiatalon. De nem vagyok benne biztos, hogy ez még mindig így van. Nyilván szeretem őt, nagyon. A legjobb barátom. Senki nem ismer úgy, mint ő. Lehet, hogy inkább vele kellene beszélned helyettem. - viccelődik.
- Ha lehet, kihagynám. - nevet.
- Lehet, hogy jobban is teszed. Féltékeny rád. - elcsodálkozom.
- Miért? - talán félti velem hagyni a barátnőjét? Vagy Arizona kicsapongó és tudja róla?
- Mert nem örül neki, hogy dolgozom. Ő azt szeretné, ha otthon üldögélő típus lennék. És ehhez adjuk hozzá, hogy elég jóképű vagy. Ráadásul kiálltál mellettem ellene. - akaratom ellenére is elvigyorodom.
- Jóképű vagyok? - incselkedek vele.
- Hát... tipikus nőideál vagy. Észrevetted, hogy milyen nők jönnek hozzád? És mikbe vannak öltözve? Nekem elég egyértelmű a dolog.
- Nekem nem az.
- Ezt komolyan mondod? - francokat. Régen simán kihasználtam őket. Csak szerénykedek.
- Igen.
- Akkor most már tudod. Mióta vagy Elizabeth-tel? - kezdünk kényes vizekre evezni.
- Durván két éve.
- Az hosszú idő. Azóta nem nézed a nőket magad körül? Így nem csoda, hogy nem esett le a tantusz. - leteszi maga mellé a mogyorós zacskót.
- Te mióta vagy Victorral? - rohadtul nem akartam ezt megkérdezni. Miért tettem?
- Már nem tudnám felidézni.
- Ha nem vagy szerelmes, miért maradsz velük? - erre máris tudom a választ. Elköteleződés.
- Mert ők a családom. Rengeteggel tartozom nekik. Nem.. már arra gondolni is bűntudatot kelt bennem, hogy ilyet tegyek. Nem tehetem.
- De mégis vágysz a szabadságra és hogy megtaláld a helyed. Nem akarja, hogy dolgozz, de te akkor is ezt teszed. Lázadsz ellene. Eszedbe jutott már, hogy azért, hogy így törj ki onnan?
- Nem akarok kitörni. Csak több szabadságot. Néha a saját szabályaim szerint élni és nem mások parancsait követni.
- Mert ezt teszed? Parancsokat követsz?
- A háznak megvannak a szabályai. Mondtam.
- Ezt nem részleteznéd? Baromira érdekel, hogy kell ezt elképzelni.
- Nem. Az olyan lenne, mintha kiadnám a titkainkat.
- Értem. Akkor kanyarodjunk vissza egy kicsit. Ott tartottunk, hogy jóképű vagyok. - Arizona úgy kacag, mintha egy szirén énekelne. Hangzatos és bámulatos a nevetése. Teljesen megváltoztatja az egész arcát. Megpróbálom memorizálni magamban a képet.
- Tudom, hogy tudod. Nem kell az álszerénység.
- És te észrevetted, hogy mennyi fickó jön hozzád? Hogy, hogy néznek rád? Ez fordítva is igaz.
- Ryan Collins! Te az én vendégeimet nézegeted? - tettet felháborodást.
- Nem. Én azt nézem, ahogy dolgozol. Még mindig próbaidőn vagy.
- És hogy dolgozom?
- Jól. Ügyes vagy és maximalista. Kreatív és kedves.
- Kedves?! Hát, ezt nem szokták mondani rám.
- Pedig az vagy. Ahogy beszélsz az emberekkel. Törődsz velük.
- Nem hinném, hogy így van.
- Attól még így van.
- Te is kedves vagy. Egy morcos vénember, de a felszín alatt nagyon jó szíved van.
- Ezt mind leszűrted?
- Többet is.
- Meg sem merem kérdezni.
- Jobban is teszed.
- Nos? Akkor megiszol velem egy sört, Arizona Davis?
- Meg, Ryan Collins. Megiszom veled egy sört és közben elmesélem, hogy milyen ember is vagy.
- Már alig várom!