ThINK

5. Fejezet - Arizona

Victor és a többiek kiruccantak Panama City Beach-re a hétvégére, jólesik egyedül lenni kicsit a hatalmas házban, de ennek hamarosan vége szakad. Nem unatkoztam a napokban, tervezgettem és rajzoltam, végre nem kellett éjszakába nyúlóan maradnom a szalonban Ryan és Josh társaságában. Ketten férnek el kényelmesen a tervezőasztal körül, én kiszorulok a kanapéra ölembe vett vázlatfüzettel. Én vagyok az új, ez a dolgok rendje, de kényelmesebb volt itthon tervezgetni a hatalmas nappali hatalmas szőnyegén. Nemsokára vége a jó világnak. Victor nagyon ki lehet rám akadva a péntek miatt. Számolnom kell a következményekkel, de akkor sem engedem sem neki, sem másnak, hogy szabotálja az állásomat. Nem fogok itt ülni egész nap és teljesíteni a fiúk minden akaratát, mint Christine és Donna. Én nem tudok így élni. Sajnálom, hogy Victornak ez eddig minden városban gondot jelentett. Csak rövid ideje vagyunk Nashville-ben, mert ide helyezték át, ide szól az előléptetése. Victor közgazdász, tudja, hogyan csináljon sok pénzt. Túlságosan is okos, úgy érzem, hogy mindig előttem jár egy lépéssel. Szeretem őt és tartozom neki. Vagyis, inkább hozzá. Gyerekkorom óta ismerem. Tudom, hogy mindent megtenne értem, már nem egyszer bizonyította. Lakókocsiparkban nőttem fel, ahonnan tizenhárom éves koromban leléptem, amikor a nevelőapám egyszer igazán beleadott mindent a verésbe. Sírva rohantam Victor oltalmába, aki nem messze lakott egy kis házban. Az a ház mindig tele volt emberekkel. Azt sem lehetett tudni, hogy ki lakik ott, olyan volt, mint valami motel. Néha csak napokig, néha évekig láttam ugyanazokat az arcokat. Mindössze egyetlen dolog volt közös bennük. A testvériség. Már Victor apja is nagy náci volt, de a fiai is bőszen viszik tovább ezt a gondolkodást. Akkoriban mindannyian kis punkok voltunk, romboltuk magunkat és a környezetünket. Meg sem tudnám számlálni, mennyi törvényellenes tevékenységben vettünk részt. Szórakozásnak tekintettem minden pillanatot. Végre tartoztam valahová, valaki mindig vigyázott rám. Úgy tekintettem Victorra és Thomasra, mint a saját testvéreimre. Mígnem egy utcai összecsapásban agyonverték az apjukat. Thomas kezébe került a szervezet irányítása, többé nem tudta betölteni oldalamon a báty szerepét, más dolgok kötötték le. Emlékszem, mennyire megváltozott akkor minden. A házban eluralkodott a szemét, az alkoholos üvegek tengerében úsztunk. Victorral és Thomasszal is próbáltam éreztetni, hogy apa nélkül is boldogulni fognak, hiszen nekem is sikerült. Amikor zokogva és összeverve beestem hozzájuk, csupán tizennégy és tizenhat éves fiúcskák voltak. Amint akkor kifaggattak, hogy mi történt velem, gyorsan ittak valami háziszeszből, a lelkemre kötötték, hogy maradjak a házban, majd az öcs baseball ütővel, a báty pedig boxerrel távozott. Sosem felejtem el, hogy milyen kiszolgáltatottan éreztem magam és mennyire féltem, hogy a nevelőapám őket is bántja majd. Anyámhoz ritkán nyúlt, a gyerekek voltak a gyengéi. Nagyon megkönnyebbültem, amikor a testvérek nevetve rontottak vissza a házba. Vér pettyezte még az arcukat is, leejtették a fegyvereiket a földre és csak nevettek. Thomas átkarolta a vállamat és megsimogatta a fejem búbját.
- Minden rendben van, kicsi lány! Mostantól itt fogsz lakni velünk! - mondta. Átjárt az öröm, hogy olyan helyen lehetek, amit szeretek, olyan emberekkel, akiket szintén szeretek. Kislány voltam még, nem láttam tisztán. A majdnem kopasz fejek otthona lett az én otthonom is. Évekig Victor szobájában aludtam, egy ágyon osztoztunk. Sosem erőltette rám magát, nem élt vissza a helyzettel. Igazán a húgaként szeretett. Hétvégente gyűléseket tartottak a házban, amin egy rakás horogkeresztes alak vett részt. A lányokat ezekről a gyűlésekről kizavarták, nekünk addig más teendőink voltak. Mint a főzés, ügyelni rá, hogy mindig legyen előttük egy üveg hideg sör, ilyesmik. Szó nélkül tettem a dolgomat, hálásan törődtem velük, amennyire csak tudtam. Mindenki szeretett engem azokban a körökben. Tudták, mi történt velem, de soha nem hozták fel, csak időnként megpaskolgatták a fejem búbját, biztosítva afelől, hogy jó helyen vagyok, ahol vigyáznak rám. De nem csak az én gyerekkorom volt szar, szinte mindegyikük tagé, kivéve Victor családját, mert a három férfi mindig összetartó volt, tűzbe mentek volna egymásért. A fiúk édesanyját egy rablás során ölték meg. Daniel - az apa és a testvériség elnöke - ezután állt be az árják közé, ugyanis az elkövető sötét bőrszínű volt, és mindössze 25 dollárért vette el a felesége életét. Szomorú és megbocsájthatatlan. Én soha többet nem beszéltem a szüleimmel, azóta sem tudom, mi lehet velük. Nem is érdekel. Éppenséggel, ők sem érdeklődtek felőlem. Thomas már nagykorú volt, amikor Daniel meghalt az utcai összetűzésben, hivatalos gyámja lett Victornak. Továbbra is rendesen jártunk iskolába, nem maradtunk ki az oktatásból. Thomas ezt nagyon szigorúan vette. A lelkemre kötötte, hogy nem hagyhatom elkanászodni az öccsét, aki csak az én kedvemért járt be, csak azért, hogy ott is a gondomat viselhesse. Minden órák közti szünetet velem töltött, ügyelve rá, hogy minél többet mosolyogjak a társaságában. A dolgok némileg megváltoztak, amikor végzősként átvette az érettségi bizonyítványát, én pedig magam maradtam a suliban. Addigra már megtanultam megvédeni magam mellettük, mindig ezekkel a kemény fiúkkal lógtam, akik imádtak verekedni és konfrontálódni az emberekkel. Kiváltképp, ha az illető bőrszíne nem egyezett az általuk megkövetelt fehérrel. Hedonistákkal és nácikkal élni nem kifejezetten egy leányálom, de én szeretem. Ők a családom. Szóval, mire én is végzős lettem, Victor csúnyán elzüllött. Ő és Thomas minden héten tervezgettek valami butaságot. Kifejezetten keresték a bajt, főleg az amerikai focistákkal, akik nem kis darab afro-amerikaiakból tevődtek össze. Gyakori volt közöttük a tömegverekedés. Ahányszor loholva érkeztek haza a testvérek, annyiszor futniuk kellett a végén, de mintha még ez is szórakoztatta volna őket. Szerették a kalandot. Az egyik ilyen alkalom után Thomast nem láttam többet. Börtönbe került, amit Victor és a csapat csúnyán megtorolt idekint. Olyannyira csúnyán, hogy el kellett hagynunk a várost. Ezután Victor nagyon megváltozott. De ki okolhatná érte? Az egész családját hülye faji háborúkban vesztette el, majd az otthonát is maga mögött kellett hagynia. Nem maradt semmije, csak én. Időnként meglátogatta a testvérét, de az nem szívesen fogadott látogatókat. A sok vigasztalás alatt mélyebbé vált a kapcsolatunk Victorral. Thomas mindig is azzal cukkolt bennünket, hogy előbb-utóbb úgyis egymásba szeretünk majd. Mindig lefújjogtuk és kinevettük, erre tessék! Hát nem igaza volt? Vagy csak az emlékének áldoztunk? A lényegen ez már nem változtat. Az új helyünk kisebb volt, kész nyomortanya. Majdnem úgy éltem, mint a lakókocsiban. Victor nem igazán tudta kezelni a testvériség vezetését, vagyis a ,,WB"-t (White Brotherhood), nem tudta elfogadni a bátyja letartóztatását, és amíg ezzel nem birkózott meg, addig nem tisztelték. És őszintén mondom, ezek néha úgy tudnak viselkedni, mint a vademberek. Komplett szabályrendszerük van mindenre. Az elnöki poszt elérése mindössze egyetlen kihívásból áll. A kihívónak és a vezetőnek szimplán meg kell küzdenie egymással, ha nagyon gyenge lábakon áll a hatalom, de kizárólag az alelnök támogatásával. Ha elmaradnak a stratégiák és akciótervek, akkor indokolt a leváltás. Ilyenkor mindent elnyernek az elnöktől: a javait, a pozícióval járó kiváltságokat, ekképpen a nőket is. Victor egyedül miattam nem adta még fel. Nem akarja, hogy más rendelkezzen velem, nem akarja, hogy bárki is hozzám nyúljon rajta kívül. Már akkor az övé voltam, amikor még csak gyerekek voltunk. Egyszerűen mindenki tudta, hogy védett vagyok. Vannak nők, akik arra várnak, hogy valamelyik testvériségi tag kiszemelje magának, addig pedig kiszolgálják mindegyikük igényeit. Azaz, bármelyik taggal lefekszenek akár egyetlen szóra. Nálam soha senki nem próbálkozott. Én már valakié voltam. Victor szerencsére magához tért egy idő után és a család nyomdokaiba lépett végre. Nemcsak, hogy mesterien sikerült alkalmazkodnia a testvériség által követelt elvárásoknak, de várakozáson felül teljesít azóta is. Mindemellett, végig szorgalmasan tanult. Megelégelte, hogy szűkölködtünk a pénzben, ezért durva ütemre kapcsolt. Bővítette a már meglévő kisebb droghálózatot, a környék hírhedt motorosbandájának is besegített, de közben végig gőzerővel tanult. Így lett belőle közgazdász, aki hétvégén leveti az inget és felveszi a láncot. Nagyon ügyesen irányít és kiválóan tudja halmozni a pénzt. Most egy nagy villában lakunk, de továbbra is szinte mindent ő finanszíroz. A saját bevételemből annyit költök magamra, amennyi szükséges, a többit bedobom a közösbe, a borravalót pedig szépen elteszem. Tervezem, hogy egyszer lelépek innen, mert kezdenek elfajulni a dolgok. Victor fejébe szállt a hatalom, már nem az az odaadó, szenvedő és a világra örökké dühös fiú, akibe szerelmes lettem. Ő már nem ugyanaz az ember és soha nem is lesz az. Még mindig az elsők között szerepelek nála, de a WB-t soha nem fogom megelőzni, soha semmi nem fogja megelőzni. Christine és Donna állandó lakója a villának, csakúgy, mint Dave (a jelenlegi alelnök) és Brock. Mi hatan vagyunk az állandó lakók, de a nyolc hálószobát mindig szépen feltöltik a ,,testvérek", nem beszélve a kanapékról és esetenként a medence körüli napozóágyakról is. A hétvégi ,,csoportosulás" szokása a mai napig nem múlt el, ilyenkor megtelik a ház ,,fehér hatalom" kiabálásokkal, alulöltözött, mindenre kapható nőkkel, vadulással és partizással, orgiával a végén. Én rendszerint addigra már elvonulok a Victorral közös szobánkba. Mindazonáltal, ha másra kér, azt is megteszem. Kötelességem, mert az elnöknek nem mondhatok nemet. És főleg nem mások előtt. Egyszer megtettem. Ezután hetekig más nőt dugott abban az ágyban, amiben éppen alvást színleltem. Legalább volt Victorban annyi tapintat, hogy nem Christine-t és Donnát hozta fel, hanem ismeretlen lányokat. Az elnök azt csinál, akivel és amit csak akar. És Victor már nem ismer határokat. Az egész villa szinte ablakokból áll, ezért rögtön kiszúrom a nappaliból, amikor befarol az autó a ház elé. A szívem gyorsabban kezd verni, ám az évek alatt megtanultam nem kimutatni a félelmemet. Nem javasolt, mert csak még több hatalmat adnék a pasim kezébe. Mind az öten becsődülnek az ajtón. Harsány viselkedésük azonnal bántja a fülemet. Rohadt ritkán van olyan, hogy egyes-egyedül lehetek és ez most maga volt a mennyország.
- Rohadt éhes vagyok! - hangoskodik Christine.
- Szia, A! Ha tudnád, miből maradtál ki! - mondja Dave.
- Huhú! Az tuti! - replikázik Donna.
- Szerezzünk kaját! - a lányok elvonulnak a konyha irányába, a két fiú a nyomukban. Victor szótlanul áll a szoba közepén, szűk farmerben, oldalán a szokásos lánc lóg, fehér pólóban és a kedvenc elnyűtt bakancsában. Hihetetlen, hogy mennyire meg tud változni a munkájához. De az eredeti önmaga mindig ez lesz. Ez a külső, ez a mindent meghatározó mentalitás. A mutatóujjával hívogat. Közelebb megyek hozzá, de a szemébe nem tudok belenézni. Mindig eléri, hogy végül nekem legyen bűntudatom. Közelről nézve szeplők szépítik az arcát, a néhány milliméteres haján is látszik a szőkesége, amit már csak a szemöldöke színe miatt sem tagadhatna le. Megszorítja az államat és arra kényszerít, hogy ránézzek. Hogy nézzem azt a nagyon világos kék szemét, amilyen még a családjában is egyedül neki van. Soha nem láttam még ennél kékebb szemeket. Ha nem lenne szája, akkor beszélhetne velük, olyan kifejezőek.
- Tiszteletlen voltál velem mások előtt. - kezd is bele.
- Sajnálom. De tudod, hogy imádom a munkám!
- És te tudod, hogy nélkülem egy senki lennél. Ha én nem támogatlak, még mindig ott lennél abban a lakókocsiban!
- Tudom. Mondtam, hogy sajnálom!
- Szerinted, ez elég? A többiek látták a kocsiból, hogy visszautasítasz!
- Mit mondjak még?
- Könyörögj a bocsánatomért! - na, erről beszélek. Kurvára el van szállva magától. Viszont, ha nyugalmat akarok magamnak, akkor megteszem.
- Könyörgöm, bocsáss meg! - próbálom eljátszani, hogy komolyan is gondolom.
- Így már jobb. Csak ne lennél ilyen átkozottul gyönyörű! - Victor szájon csókol. - Tudod, hogy engesztelhetsz ki... - kétségem sincs afelől, hogy a két napban elvitte egy körre valamelyik, vagy mindkét lányt. Victornak vannak igényei, nagyon is tisztában vagyok vele. Már gondoskodott róla, hogy tisztában legyek vele. Ő az elnök, a hierarchia tetején áll, neki mindent szabad és nekem el kell néznem. Megszoktam már, de még mindig rosszul esik. Én bezzeg kizárólag az övé vagyok. Sóhajtok.
- Tudom. - megfogom a kezét és az emeletre vezető lépcső felé indulunk.