ThINK

20. Fejezet - Arizona

Este hangosan és ittasan ünnepeljük meg Thomas hazaérkezését. Visszatér a házba az élet. Nem tudom, honnan jönnek az emberek, de egyre többen vagyunk. Hiányzott már ez a pörgés. Thomashoz alig lehet hozzáférni, annyian akarnak vele beszélgetni. Körüldongják az emberek. Csak vigyorogni és nevetni látom, ami nagyon tetszik. Örömmel tölt el. Thomas olyan nekem, mintha az egyik bátyám lenne. Végre Victor is jó hangulatban van, egy pillanatra sem tágít a bátyja mellől. Most megint az a gondtalan kisfiú, aki régen volt. Nagyon örülök a boldogságuknak. Az egész egy nagy boldogságmámor, mindenkiből ez az érzelem sugárzik. Itt a változás szele a küszöbön. És egyáltalán nem olyan, mint amitől tartottunk. Thomas még mindig önmagának látszik. Fesztelen és szabad, csak idősebb és sokkal izmosabb kiadásban. Van néhány új tetkója, amit nem lehet nem észrevenni, mert félmeztelen. Úgy áll a cigik kreálta füstfelhőben és az emberek gyűrűjében, mintha valami istenség lenne. Kétségkívül még magasabb lett mostanra és még magabiztosabb. Nem tudom, mik történhettek vele odabent a börtönben, milyen rossz dolgok, de egyértelműen állta a sarat. Jó, hogy végre újra velünk van. Nem iszom túl sokat, mert holnap dolgozom és hosszú napom lesz. Ryan-nel a végén. Máris hiányzik, ahogy eszembe jut. Alig várom, hogy láthassam, hogy a szép szemébe nézhessek. Szívem szerint azonnal üzenetet írnék neki. Az is mindegy, hogy miről, csak válaszoljon. És pont ezért nem teszem, mert félek, hogy nem válaszolna. Nem akarom, hogy azt érezze, rászállok. Már így is vékony jégen táncolhatok. Főleg, mióta Dave látott minket. Csúnyán kiborult, de nem fog beköpni Victornak. Nem, mert valamilyen elbaszott módon szeret engem és nem akar pépesre verve látni. Kezdek elfáradni, amikor Victor dühös ábrázata mar a lelkembe. Megragadja a csuklómat és erőszakosan felvonszol az emeletre. Rettegek, hogy kiderült a titkom. Dave beköpött. Kiugrik a szívem a helyéről. Minden csontom lötyög a remegéstől. Behúz a szobánkba és berúgja maga mögött az ajtót. Alig kapok levegőt.
- Nem! - üvölti. Meg fog ölni. Agyonver. - Nem! Téged nem! - úgy járkál, mint egy őrült.
- Mi a baj? - a hangom is remeg.
- Thomas... nem! Ez az ember nem az én testvérem! Ő sosem kérne ilyet tőlem! - mutogat az ajtóra.
- Victor! Mit kért? - megáll előttem és a kezébe veszi a kezem.
- Tudod, hogy senkit nem szeretek nálad jobban, Arizona! El akar venni tőlem... ez kurvára nem jó! - üvölt megint, hogy összerezzenek.
- Nem értem! - erősen megszorítja a kezem.
- Tudod, hogy mennek a dolgok! Ő az elnök! Az van, amit ő akar! Picsába! - Victor nagyon zavart.
- Mit akar? - félek megkérdezni.
- Téged! Mi mást?? Mindig téged akart! Láttam! Figyeltem, ahogy már gyerekkorodban is nézett!
- Engem? Mit jelentsen ez?
- Neked kell kielégítened ma. Téged akar. Most.
- Mi a fasz, Victor?! Nekem nincs beleszólásom?? - kifakadok.
- Tudod, hogy mennek a dolgok! Szerinted, én ezt akarom?! Te az enyém vagy! - nagy levegőt veszek.
- Csak egy alkalomról van szó?
- Igen. Ma jött haza. Nő kell neki.
- Egy alkalom és nem több. Ugye?
- Igen.
- Akkor megteszem. - igazából nincs választásom. Semmi beleszólásom. Inkább szeretnék rajta túllenni. De a testemet már megbénította az adrenalin a lebukás veszélye miatt. Az összecsuklás szélén állok.
- Utána visszajössz hozzám! - megsimogatom Victor arcát, hogy válaszul megnyugtassam.
- Mindig visszajövök hozzád! - belesimul a tenyerembe.
- Sajnálom, Arizona! Többet nem adlak oda neki! - úgy érzem magam, mintha egy tárgy lennék, amit egymás között adogatnak. Súlyos lábakon megyek át a szobába, amit Thomas kapott. Ő már az ágyon fekve vár rám, ruha nélkül. A meztelenség ezekkel a fiúkkal teljesen megszokott dolog.
- Csakhogy megjöttél, angyalom! - most belém csap a felismerés, hogy nem is ismerem ezt az embert. Már nem tudok róla semmit. Már nem az a kislány vagyok, akivel először találkozott. Már nem is nézek fel rá. Már nem a hősöm. Egyikük sem. Mindig azok maradnak, de csak a múltban. Az, hogy most csak egy játékszer vagyok, nem hősies. Egyáltalán nem. Ahogy Ryan felállt az asztaltól, amikor Dave lökdösött, az hősies volt. Eddig senkivel nem kellett lefeküdnöm Victoron kívül. Nem kifejezetten. Dave és Brock nem számít, mert Victor is ott volt. De most egyedül vagyok, mint a kisujjam. Egyedül egy ismerőssel, akire rá sem ismerek.
- Mit tehetek érted? - megpaskolja maga mellett az ágyat.
- Gyere ide és kényeztess! - megpróbálom lazán venni a dolgot, de nem kívánom ezt az embert. Ryan-t képzelem a helyébe, amikor leszopom. Így valamivel könnyebb. De amit én kapok, azt nem teszem zsebre. Thomas úgy megdug, hogy mindenem fáj. Még a belső szerveim is. Egy ideig ment, hogy Ryan-re gondolok, de idővel már csak arra tudok, hogy legyen már ennek vége. Megalázva, a ruháimat magam előtt összegyűrve, görnyedten megyek vissza a szobámba. Szerencsére Victor nem várt meg, már biztos odalent bulizik a többiekkel. Ennyire aggódik értem... Lezuhanyozom és egy fokkal jobban érzem magam. Kiegyenesítem a hátam, nem fogom hagyni, hogy megtörten lássanak. Más nő ilyenkor sírna. Én nem sírok, mert nem tudok. Bárcsak férfinak születtem volna! Pinatulajdonosnak lenni nagy árat követel, de ebbe senki nem gondol bele, csak amikor már késő. Most például már nagyon késő van, mégis odanyúlok a telefonomhoz és üzenetet írok a főnökömnek.
,,Kérlek, ne felejtsd el, hogy ma folytatsz!" - valahogy kommunikálnom kell egy olyan emberrel, aki ,,normális". Aki biztonságos és nyugodt, és bizalmat kelt bennem. A telefonom közelében alszom el.
A bulikat követő reggelek nagy előnye, hogy csak az kel korán, aki dolgozni megy, tehát a többség még alszik. Nem kell találkoznom senkivel, nem faggatnak ki a lányok, hogy milyen volt Thomasszal. Jobb is így, ebben bíztam. Még ma is érzem a tegnapi baszást. Kemény, gyors és erős volt. Ráadásul, Thomas szerszáma nagyobb Victorénál. Az egész egy rossz emlék. Elhúzok a szalonba, legalább elmenekülhetek innen egy kicsit. Olyan korán beérek, hogy én nyitom az üzletet. Szép lassan megjelenik az első három vendég, aztán a fiúk is. Ryan furcsán néz rám, de nem mond semmit egy köszönésen kívül. Rosszul esik. Hiányzik, hogy valaki törődjön velem. Hogy csak megkérdezze, hogy vagyok. Akkor is, ha hazudnék, és azt mondanám, hogy minden rendben. Josh mindig figyel rám, szól hozzám, amikor ráér, vagy bejön és beszélget a vendégeimmel és velem, mialatt dolgozom. Mindig dicsérgeti a munkáimat. Ez ad némi erőt a folytatáshoz. Viszont, őelőtte nem mutatom ki, hogy otthoni problémáim vannak. Alig várom, hogy elteljen a nap és Ryan kezelésbe vegyen. Látni akarom már a tetoválásomat. Sokkal többet belőle. Amikor Ryan is végez mára, bemegyek hozzá.
- Jöhetek? - éppen egy szendvicset majszolt. Még alig láttam enni.
- Jöhetsz. - felülök a székbe és Ryan minden mozdulatát türelmetlenül lesem. A tegnapiak után nem volt kedvem szép fehérneműt felvenni, amivel kikezdhetem az idegeit. Csak a tetoválásomra és néhány kedves szóra vágyom. Amíg Ryan eszik, van időm legeltetni rajta a szemeimet. Hihetetlen formái vannak. Ő nem a Thomas féle izomzattal rendelkezik, látszik rajta, hogy nem kondigépeken, vagy börtöncellában szerezte az izmait. Mérhetetlenül csábító. A pólója félig kilóg a gatyájából, és amikor felemeli a szájához a szendvicset, kivillan egy-egy pillanatra a V vonala és a szexi csípője. Tuti, hogy mesterien tudja mozgatni az altestét. Elhatározom magamban, hogy rá fogok keresni az interneten, de ezúttal nem a munkáira, ahogy általában. Mindent tudni akarok róla. Ryan lepottyant egy darab sajtot a földre, azután tanácstalanul rám néz, majd lehajol, hogy felvegye és kidobja a kukába.
- Kár érte. - hangosan felnevet, mire elmosolyodom.
- Mindjárt gondoltam. - mondja.
- Mára mi a terv?
- Hát, elkezdem kitölteni és kiszínezni az alsó részt. Ha jut idő, a felsőbbekkel is foglalkozunk. Aztán még egy alkalom a legfontosabb részletekre.
- Ne csigázz! Már annyira várom, hogy hihetetlen! - Ryan kedvesen mosolyog. Azokkal a kék szemeivel kicsinál. Az orra kis fitos, tökéletesen szabályos. De a szája és az arcszörzete az igazi tökéletesség. Minden annyira szimmetrikus rajta, hogy inkább modellnek kellett volna mennie. Nem is csoda, hogy olyan tökéletes barátnője van, amilyen ő maga is. Hogy képzeltem, hogy bármi is lehetne közöttünk? Ő az aranyligában játszik. Csak az órája tízszer többet ér, mint nekem mindenem együttvéve. Ugyan, mit is akarhatna tőlem? Össze kell szednem magam. Ryan előkészül, én addig leveszem a felsőm. Mintha direkt nem nézne rám. Szándékosan kerül a pillantása. Amikor megszólal a gép és megérzem az első szúrások kellemes fájdalmát, én is megszólalok.
- Örülök, hogy ma jobb kedved van.
- Hm. Bocs, ha bunkó voltam.
- Nem gond. Kezdem megszokni. - nevetek, amikor összehúzza a szemöldökét.
- Annyira azért nem sűrű.
- Néha az. Kiszámíthatatlan vagy. Sikerült megtudnod, hogy kivel verekedtél?
- Igen. Valaki meglökött és felhúztam magam rajta. A csetepaté miatt egy hónapig nem játszhat a zenekarunk.
- Ó! Sajnálom. - de azért vigyorgok. - Hogy fogadták a többiek?
- Nem érte őket váratlanul. Lévén, hogy tömegverekedést okoztam és ők is benne voltak. - felnevetek.
- Legalább nem lesz akkora bűntudatod!
- Pedig van. Mert én kezdtem.
- Kár, hogy nem láttam. Biztos vicces volt!
- Vicces? Nem mondhatnám. - de azért mosolyog. Önkéntelenül odanyúlok az arcához, ahová bevertek neki. Leáll a tű sercegése és egész testében lemerevedik. Elrántom a kezem.
- Fáj?
- Nem.
- Hazudsz?
- Igen. - megint nevetek. Imádom Ryan szarkazmusát, ami tulajdonképpen az őszintesége. Elhallgattunk egy időre, de annyit agyalok rajta, hogy muszáj megtörnöm a csendet, mert idegesíti az agyamat, ami köztünk történt.
- Szerinted, kellene beszélnünk a legutóbbi elfelejtenivalóról?
- Szeretnél beszélni róla?
- Nem, ha te sem.
- Örülök, hogy leállítottál. És megint csak bocsánatot kérek érte!
- Nem szükséges. Nem volt olyan rossz. - mosolygok rá.
- Hm. Ezt jó tudni.
- Miért csináljuk ezt?
- Nem tudom. Szerinted, miért?
- Vágy. - Ryan a szemembe néz és megint besötétedik az írisze. Fenébe! Így hogy álljak ellent neki, amikor ebből nyilvánvaló, hogy most is éhezik egy csókra?
- Kérlek, ne nézz így rám! - még van képe ezt pont neki kérni!
- Hogy?
- Így. Ahogy most.
- Miért, hogy nézek? - Ryan felugrik.
- Tartsunk szünetet!
- Alig kezdtük el!
- Szomjas vagyok. Kérsz vizet?
- Igen. Nincs véletlenül egy csokid is? - Ryan megforgatja a szemeit és kimegy. Josh bukkan fel a távollétében.
- Folytatjátok? - kérdezi lelkesen és közelebbről vizsgálgatja a félkész ábrát. - Én már láttam ám a tervet! Nagyon fasza! Ryan kitett magáért! Elég sokat dolgozott rajta.
- Tényleg? - ezt nem gondoltam volna.
- Aha.
- Megengedte, hogy én is viszonozzam a hátán.
- Na ne! Ryan alig engedi másnak, hogy hozzá nyúljanak. Persze, csak rajtam kívül. Mindig egymáson gyakoroltunk. Nézd, ezek voltak az első tetkóim tőle! - Josh lelkesen mutogatja az amatőr munkákat, amik profikká értek mostanra.
- Csak egymást tetováljátok? - kérdezem.
- Igen. Vannak ugyan bakancslistás álmaink híres művészektől, de amúgy ja.
- Kitől szeretnél? Ki a kedvenced?
- Mondjuk Nikko Hurtado.
- Megértelek.
- De neked is hagynám magam. Hogy tud Ryan úgy dolgozni, hogy ezek a csöcsök nem zavarják össze az agyát? - nagyon hangosan nevetek. Többek között Ryan ábrázatán, aki mögötte áll két üveg vízzel a kezében. Úgy tesz, mintha nem hallotta volna, amit Josh mondott. Ryan ellép mellette.
- Na, hagylak is titeket. Holnap meg fogom nézni, hogy meddig jutottatok! Nem ám elszórakozni az időt! - összenézünk Ryan-nel és arra gondolok, hogy én szívesen elszórakoznám vele az időt. Mást is kitölthetne, nem csak a mintát. - Ryan, ne hagyd, hogy ezek a csöcsök elvegyék az eszed! - megint nevetek, Ryan pedig megrántja a vállát.
- Szerinted nem láttam még mellet? Már nem igazán hoz zavarba semmi.
- És a pinaszag?
- Mi van?
- Tegnap egy csaj oda kérte. Bűzlött a lábai között. Alig bírtam ki, hogy ne hányjak! - nagyon nevetek.
- Fúj! Nem menni akartál véletlenül? - kérdezi Ryan.
- Ja, de. Szevasztok!
- Helló!
- Szia, Joshy! - integetek neki, visszainteget és lelép.
- Joshy? - kérdezi Ryan.
- A Josh túl komoly, ő pedig nem az. - válaszolom.
- Jó megállapítás. Pinaszag... - most mindketten nevetünk, amit azonnal abbahagyunk, amikor találkozik a pillantásunk. Szikrázni kezd a levegő és az elektromosságtól feláll a karomon a szőr. Ezt nem fogom így kibírni.