ThINK

10. Fejezet - Arizona

Alig várom, hogy vége legyen a napnak és beszélgethessek Ryan-nel. Máris közelebb érzem magamhoz azt a tetoválást. Szeretném felgyorsítani az időt, hogy már nézegethessem magamon a tükörben. Izgatott vagyok. És piszkosul kíváncsi, hogy Ryan mit fog tervezni nekem. Ma kivételesen Josh dolgozik tovább nálunk, úgyhogy nem fog zavarni. Magam alá húzott lábakkal a kanapén ülve várom Ryan-t és nyalogatok egy étcsokis jégkrémet. Mikor jön már? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miket fog kérdezni, és egyáltalán mi lesz ennek a végeredménye. Végre betoppan a helyiségbe, ahol csak a kanapé melletti állólámpa világít. De Ryannek még ebben a homályos fényben is elképesztően vonzó alakja van. Valami hihetetlenül szoborszerű. És ez a sok tetkó csak növeli az élményt. Úgy megbámulom, hogy lefolyik a pálcát tartó kezemre a jégkrém, amit gyorsan lenyalok.
- Rám vársz? - kérdezi Ryan mély hangon. Vigyorogva bólintok. - Ugye tudod, hogy csak alapkérdéseket teszek fel?
- Igen. - válaszolom.
- Ehhez képest elég izgatottnak tűnsz. - jegyzi meg.
- Az is vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyennek fogsz megítélni és mit találsz ki nekem. - Ryan vonakodva ül le mellém, de kihagy köztünk majdnem egy méter távolságot. Előveszi a telefonját.
- Szóval akkor, Arizona. Mesélj magadról!
- Mi?! Ennyi? Ez a nagy kérdés? - Ryan felnevet.
- Ebben minden más kérdés benne foglaltatik.
- Hát pont ez az! Csalódást okozol, Ryan Collins! - a számat nézi és megmozdul az ádámcsutkája, ahogy nyel egyet. Megint lecsurog a jégkrém, az aljától a tetejéig végignyalom a csokoládét, mielőtt lecsöppenne. Ryan megint nyel. Rájövök, hogy valószínűleg a szopásra asszociál. Óvatosan lekukkantok az ágyékára, hogy megnézzem, dudorodik-e. Valamekkora dudor van, de nem tudhatom, hogy ez-e az alapállás. Azért érdekelne, hogy ő is úgy ki van-e éhezve a szexre, mint én. De valószínűleg egyoldalú a dolog, mert barátnője van, igaz, nekem meg barátom, vagy valami olyasmi.
- Sajnálom, hogy csalódást okozok, de valahol el kell kezdenünk. - én a hasán kezdeném.
- Jó. Arizona vagyok, mint már ismeretes. Egy lakókocsiparkban töltöttem a gyerekkoromat Arizonában. Igen, anyám roppant kreatív volt. Gondoskodott róla, hogy soha ne felejthessem el, honnan jövök. Tizenhárom évesen leléptem, azóta nem beszéltem vele.
- Tizenhárom? Francba, Arizona! Mihez kezdtél?
- Egy másik család befogadott. Jó vagyok a rajzolásban, szeretnék majd egyszer művészeti képzésre menni.
- Ezért a festmény.
- Igen.
- És szereted a geometriai ábrákat.
- Ügyes, látom figyeltél! - Ryan elmosolyodik.
- Mindig figyelek.
- Most célzol valamire?
- Nem. Csak közöltem. Megjegyzem, amiket az emberek mondanak nekem.
- Akkor jó sok hülyeség lehet a fejedben.
- Van is. De most nem rólam beszélünk.
- És miért nem? Miért ne lehetne ez egy normális, kötetlen beszélgetés? Nem tudunk egymásról semmit. Engem érdekel, hogy kivel dolgozom együtt. - a pasi kényelmesen hátradől, amitől megfeszül a szép hasfala a színes minták alatt.
- Rendben. Mit akarsz tudni?
- Például edzel? Mitől van ilyen tested? Ne vedd rossz néven, de mindig itt vagy. Marad erre időd? - Ryan zavartan vigyorog.
- Amerikai fociztam a gimiben. Ez adta az alapot. De ja, néha azért eljárok edzeni, bár legtöbbször otthon csinálom.
- És mit? Fekvőtámasz? Guggolás? Ilyesmik?
- Ilyesmik.
- Nem vagy bőbeszédű, mi?
- Nem.
- Te hol nőttél fel?
- Booneville-ben. - mondja.
- És mit keresel Nashville-ben?
- Arizona, máris elfáradtam. Ez már faggatózás. Inkább mesélj még magadról!
- Nem tudom, hogy mit mesélhetnék.
- Mi van a fejedben? Mire vágysz még? - a testedre. Elsősorban.
- Elismerésre. Megbecsülésre. Szabadságra. Szeretném szépnek látni a világot és úgy érezni, hogy van benne helyem.
- Most nem így érzed?
- Nem. Sehová nem tartozom. Nem találom benne a helyem. Mintha túl nagy lenne nekem. Nem látom a lehetőségeimet. - Ryan figyel és lejegyezget dolgokat a telefonjába. - Olyan, mintha egy pszichológussal beszélgetnék. Ez így nem túl jó. - leteszi a telefont és rám néz. Leszopogatok egy kicsit a jégkrém tetejéből, de érzem, hogy ragad tőle a szám, úgyhogy megtörlöm az ujjammal, amit megint lenyalok.
- Te minden kaját lenyalsz magadról? - döbbenten bámulok Ryanre.
- Nem pazarlok. - sóhajt, mintha egy csínytevő gyerek lennék. - Miért? Zavar? Öntudatlanul csinálom. - eleinte nem válaszol.
- Csak különös, ennyi.
- Mi benne a különös?
- Inkább térjünk vissza rád. Mi a helyzet szerelem terén? - megemelem a szemöldököm.
- Mi lenne?
- Van valakid? Szereted? - miért kérdezget erről?
- A szerelmi életem csak rám tartozik.
- Csak kérdeztem. Sokat számít abban, hogy milyen színeket használjak.
- Értem. De akkor is magánügy.
- Felfogtam. Bocsánat, ha tolakodó voltam!
- Te szerelmes vagy Elizabeth-be? - Ryan meglepődik. - Mert érdekes párost alkottok.
- Milyen értelemben?
- Mintha az ellentéted lenne.
- Ne kezdd te is! - megforgatja a szemét.
- Van tetoválása?
- Nincs.
- Hát ezért vagytok fura páros.
- Egy tetkósnak csak tetkós csaja lehet?
- Nem feltétlenül, csak ő olyan más. De amúgy szimpatikus.
- Ennek örülök. Folytathatnánk? Öt percem maradt.
- Ó, a drága időd! - gúnyolódom.
- Mi a kedvenc színed? - nevetni kezdek, Ryan is csatlakozik. Kicsúszik a kezemből a jégkrém és a térdemen landol. Abbahagyom a nevetést és gyorsan felkapom a jeges édességet, aztán felhúzom a térdem és lenyalom róla a nyomát. Ryan a lábaim közé bámul, aztán felpattan a kanapéról. Ijedten teszem le a talpam a földre. Mi baja van? Húztam bugyit és amúgy sem láthatott semmit! - Arizona! Ne csináld ezt! Rossz szokás! - szól rám szenvedően.
- Micsoda? - értetlenkedek.
- Hogy nyalogatod magad!
- Bocsánat. De ha nem nyalom le, ragadnék. És mondtam, hogy öntudatlanul csinálom. De majd megpróbálok figyelni rá, ha téged ennyire zavar.
- Jó, köszönöm. - Ryan járkálni kezd.
- Nincs kedvenc színem. Talán a kék és a türkiz árnyalatai. - hebegem, ő bólint. - De közel áll hozzám a szürrealizmus és az absztrakt ábrázolásmód.
- És biztosan oda szeretnéd a melleid alá? - lenézek magamra.
- Igen. - körkörösen vázolok egy körülbelüli méretet, amit elképzeltem magamnak.
- Rendben. Ki fogok gondolni valamit számodra.
- Bízom benne. Szeretnék egy tetoválást tőled. Sokat jelentene. - féloldalasan mosolyog.
- Miért nem Josh-sal csináltatod?
- Tőle már szereztem valamit a bokámra. Most te jössz. Le akarsz passzolni? - akkor csalódnék.
- Dehogy.
- Miért van az az érzésem, hogy nem akarod megcsinálni? - összeszűkülnek Ryan szemei.
- Ne legyen ilyen érzésed. Csak maximalista vagyok. És még mindig kevésnek érzem az információt rólad. Összetett személyiségnek tűnsz. Nem akarom elkapkodni a dolgot valami egyszerűvel. - ez szimpatikus hozzáállás.
- Mit akarsz még tudni? - érdeklődöm.
- Mit vagy hajlandó még megosztani velem? - az ágyamat. Egyetlen röpke éjszakára. Hogy függetlennek érezzem magam, hogy ne csak kötelesség legyen a testiség. Csak egyetlen egy éjszaka kellene.
- Mit szólnál hozzá, ha máskor folytatnánk? Ehhez lehet, hogy innom kellene. Nehezen beszélek magamról. És most úgyis sietsz. Mikor lenne rám időd legközelebb?
- Holnap este játszik a bandám Ralph's-nál. Gyere el, ha van kedved, lesz alkohol is!
- Jól hangzik. Egyedül menjek?
- Hozhatsz magaddal mást is, ha szeretnél. Leszünk egy páran, de talán jut idő egy kis beszélgetésre is.
- Rendben. Kösz a meghívást! Milyen zenét játszotok?
- Alternatív rockot.
- Klassz!
- Akkor holnap! Jó éjt, Arizona Davis!
- Jó éjt, Ryan Collins! - sietve kiviharzik. Mi baja van? Mintha egy kicsit feszült lenne. Mindegy, kíváncsi leszek a holnapra. Ki kell találnom, hogy adjam be Victornak.

Megint veszekedtünk. Victor úgy engedett el Ryan-ék fellépésére, ha Dave velem jön, úgyhogy most itt ülök mellette a szórakozóhelyen és figyelem a körülöttünk lézengő embereket. Izgulok. Nem tudom, hogy miért, de kezelhetetlen. Forgatom a sörömet a fa asztalon és merengek.
- Miért akartál annyira eljönni? - kérdezi Dave a hangzavarban és iszik a saját üvegéből. - Miért olyan fontos ez, hogy összevessz miatta Victorral?
- Mert ők a munkatársaim és kedvelem őket. Nem akarok én lenni a kívülálló, aki mindenre nemet mond és soha nem megy el velük sehová. Szeretnék beilleszkedni. - nagy szerencse, hogy Victornak ma jelenése van a motorosoknál és nem tud elkísérni minket, különben biztos balhézott volna. Akkor aztán soha nem hívnának el újra a munkatársaim. Dave legalább visszafogott. De úgy bámul, mintha kutatna rajtam valamit. - Miért bámulsz így? - nézek rá.
- Mert próbálom eldönteni, hogy ez mennyiben lehet fontosabb Victornál.
- Kérlek, Dave! Te tudod a legjobban, hogy néha szükségem van egy kis egyedüllétre! Pont miatta. Nem önmaga. Veszélyes. - Dave nem válaszol, megint iszik.
- Komolyan mondtam, amit a múltkor mondtam. Ha legközelebb bánt, akkor szólnod kell.
- Szerinted fogom valaha azt üvölteni, hogy segítség? Így ismersz? - kérdezem.
- Nem. Éppen ezért mondom. Rettegek, hogy mikor fogok rád találni úgy, hogy...
- Be se fejezd ezt a mondatot! Hagyjuk Victort, oké? Próbálj meg ellazulni és jól érezni magad! A kedvemért! - kérlelem.
- Megpróbálom. De Arizona! Ne csinálj hülyeséget! - kéri sokatmondóan. Arra céloz, hogy ne tegyek semmi olyat, aminek Victor nem örülne. Vagyis, ne csináljak semmit.
- Nem fogok. Igyál! - megdöntöm Dave üvegét a kezécel, a sör fele a ruháján landol. Nevetünk. A kis színpadon megjelenik végre a zenekar, amit a nők hangos ujjongással nyugtáznak. Ryan fekete pólóingben van, ami feszül az izmos karján. Francba. Túl jól néz ki. A gallérja felett kilátszódik a tetoválás a nyakán, ami valamiért módfelett tetszik nekem. Felveszi a gitárt, de egyszer sem néz a közönségre. Josh a dobos, Timnél szintén gitár, Louis pedig köszönt minket a mikrofonból, aztán ahogy elhelyezkednek és beállítják a hangszereket, kezdenek. Le sem tudom venni a szemem Ryan-ről. Valami hihetetlen kisugárzása van. Beszippant. Valamiféle mélabú, titokzatosság és magányosság lengi körül. A francia srác állatira jól énekel, jól bánik mind a magas, mind a mély hangokkal. Rutinosan produkciózik a hallgatóságnak, elöl ájuldoznak tőle a lányok és nyújtóznak felé. Amikor Ryan lenyom egy szólót, a hideg is kiráz. Feláll tőle a szőr a karomon, olyan csodálatosan szólaltatja meg a húrokat. Te jó ég, biztos, hogy elképesztő szerető! Legszívesebben felfesteném a homlokomra egy szívbe, hogy Ryan Collins. Mint a hülye groupie-k. Mi jön be ennyire ezen a srácon? Ő mindent megtesz azért, hogy elkerüljön. Lehet, hogy pont ez tetszik? Még én sem tudom megmondani. Dave oldalbabök.
- Mi van? - förmedek rá.
- Ne bámuld már!
- Ők egy zenekar! Mégis, mit kéne csinálnom?
- Lehet, de te csak az egyiküket nézed!
- Miről beszélsz? A dobos és az egyik gitáros a munkatársaim.
- Aha. Biztos, hogy csak ennyi? - dühösen fordulok Dave felé.
- Biztos! Fogd vissza magad, Dave!
- Csak azt mondom, hogy kurvára feltűnő vagy! - durcáskodik.
- Oké, többet rájuk sem nézek! Most örülsz?! - én is durcáskodom. De nem bírom megállni. A harmadik számuk alatt, amikor megint csak a gitár kapja a főszerepet, Ryan-re bámulok. Csukott szemmel penget, sebesen járnak az ujjai a húrokon. Amikor kinyitja a szemeit, egyenesen rám néz. Kizárólag rám. Nem tudom levenni róla a pillantásomat. Olyan, mintha csak nekem játszana, mintha csak hozzám szólna. Hihetetlen élmény. Ég a bőröm a tekintete alatt. Hirtelen nagyon melegem van. Dave most is biztosan figyel, úgyhogy megszakítom a szemkontaktust és rágyújtok egy cigire. Dave követi a példámat.
- Mit eszel benne? Milye van, amilye nek... - jobban teszi, hogy nem fejezi be ezt a mondatot. Egy ideje észrevettem már, hogy Dave nem csak a barátjaként tekint rám, de szó sem lehet többről közöttünk. Ezzel ő is tisztában van. Victor nője csak az övé. Ha megosztja másokkal saját akaratából, az más, azt szabad. Neki szabad. Nem egyszer lefeküdtem már így Dave-vel. Ismerem kívül-belül. És most féltékeny. - Csinálnál nekem egy új tetoválást? - kérdezi hirtelen.
- Miért? - megrántja a vállát.
- Itt az ideje a következőnek.
- Nem akarsz inkább Ryan-től? Ő nagyon jó.
- Nem. Tőled akarok.
- Mindegyik tőlem van.
- Pontosan. - mielőtt válaszolhatnék, férfi parfümök lepik el az orromat, ahogy a zenekar kérdés nélkül leül az asztalunkhoz.