Kabala (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

⩸Tizennégy⩸

Este, fél nyolc körül beesett az ajtón. Vagyis csak majdnem. Kicsit megbotlott. Kezében nagy, műanyag szatyor lógott. 

Lan Zhan a nappaliban ült, lótuszülésben, szemeit becsukva, egyenes háttal. Meghallva Wei Ying lépteit, kinyitotta szemeit, de nem mozdult. 

- Szia, Lan Zhan! - köszönt Wei Ying.  

- Üdv itthon - mondta. 

A zacskót kiengedte kezei közül, hadd essen a padlóra. A benne lévő dolgok közül néhány előbújt. Papucsát is a csomag mellé rúgta, aztán odament a kanapéhoz és elnyúlt rajta.

Rápillantott a zacskóra és papucsra. - Ne csinálj rendetlenséget.

- Felírva - motyogta lassan Wei Ying. 

Lan Zhan halkan sóhajtott. 

- Mi a vacsora? - kérdezte hátára fordulva Wei Ying. 

- Saláta és hal - felelte Lan Zhan. 

- Ah... És, milyen lett? 

Legalább nem tofu. A hal finom. 

- Sóval és borssal van fűszerezve. 

- Elég volt a saláta vacsorára? 

Rögtön megbánta, hogy a szavak kibújtak. Ő Lan Zhan, egyértelmű, hogy elég, ha azt eszi. 

- Nem vacsoráztam - mondta tömören. 

Wei Ying lendületet vett és felült. Kérdőn nézett Lan Zhanra, aki eközben felállt a padlóról. 

- De te előbb szoktál, nem? - csodálkozott Wei Ying. 

- Mn - erősítette meg Lan Zhan. 

- Akkor...? - vonta fel egyik szemöldökét. 

Lan Zhan lenézett Wei Yingre. 

- Nem értél még haza.

- Ah, Lan Zhan, nem muszáj ilyen figyelmesnek lenned! - lágyult meg Wei Ying tekintete. - Nyugodtan egyél. Elvégre, én csak egy ideiglenes betolakodó vagyok a területeden. 

- Wei Ying nem betolakodó. Én ajánlottam fel, hogy gyere ide. 

Wei Ying elmosolyodott. Felkelt a kanapéról, fogta a zacskót, és zokniban elindult szobája felé, amikor Lan Zhan utánaszólt.

- Ne menj be. 

Wei Ying megtorpant, megfordult és kérdőn nézett Lan Zhanra. 

- Miért ne? 

- Ma a vendégszobában kell aludnod - folytatta tovább a rébuszt. 

- Mert? - mosolygott kíváncsian. - Most is ott alszok. 

- Az Wei Ying szobája - ráncolta homlokát Lan Zhan. - Nem vendégszoba. 

- De én itt vendég vagyok. 

- Ideiglenesen itt laksz - javította ki Lan Zhan. 

Wei Ying nem erőltette. Ha itt lakik, hát itt lakik. 

- Miért kell a vendégszobában aludnom? 

- Szárad a fal. Holnap visszamehetsz. 

Szárad? 

Wei Ying tágra nyitotta szemeit. A zacskót megint engedte a földre esni, és izgatott, kissé félő lépteket tett kórházi szobája felé... ami már nem hasonlított többé kórházi szobára. A négy fal közül egy sötétbarna, a többi többi középvörös lett. Sőt mi több, az ágykeret és a bútorok is sötétbarnák lettek, eltűntek az előző fehérek. Egyetlen ami eltűnt, nem pedig megváltozott, azok a függönyök. A fehér, átlátszó függönyök ki tudja hova kerültek, semmi lógott. Ami ennél is ijesztőbb, hogy a világos parkettának is mintha sötétebb színe lenne. Mert így is van. A parkettát néhány árnyalattal sötétebbre színezték, ezáltal nem lóg ki környezetéből. Wei Ying hirtelen azt hitte, rossz szobába lépett be, de nem, a másik szoba szürkén és hófehéren szellőzik. Ez az a szoba, amit Lan Zhantól kapott. Wei Ying száján nem jöttek még elakadó szavak se. Mimikájával és mutogatásával próbálta a mögé érkező Lan Zhant kérdezni, mi történt itt? 

- Wei Yingnek nem tetszett a fehér - válaszolta egyszerűen Lan Zhan. 

- Dehát... reggel még fehér volt. Ugye, reggel még fehér volt? - kérdezte a biztonság kedvéért. 

- Mn. 

- Reggel még fehér volt - dolgozta fel. 

- Nem tetszik? - csendesett el Lan Zhan. Arcán halvány aggodalom jelent meg, Wei Ying reakciója láttán. 

- Ez... - kereste a megfelelő szót. - Tökéletes! A tökéletesebbnél is tökéletesebb. De miért? - nézett rá kérdőn. 

- Már mondtam.

- Lan Zhan... - ingatta nevetve fejét. - Túlságosan elkényeztetsz - vigyorodott el. - Ha így folytatod, még a végén el se megyek! 

Wei Ying a nagy nevetés és szobája csodálása közepette nem figyelt Lan Zhan arcára, akin halványan ugyan, de felfelé rándul ajka. 

- Mn. 

- Köszönöm! - mondta Wei Ying, immáron Lan Zhan felé fordulva. 

- Nincs szükség - mormolta halkan.