Az Ékkő titka

22.

Ayume:

Egész nap Sesshoumaru mellett ültem. Beszélgetünk is. Mivel most Jaken nincsen itt, kérdezősködhettem úgy, hogy ne kiabálja le valaki a fejem.

Kis időre elmentem azért mellőle, és kerestem pár bogyót, amit elfogyaszthattam. Sesshoumarut is megkínáltam, hiszen mint kiderült, ő is szokott enni, de nagyon ritkán. Most mégis elfogatta.

Este ugyan úgy mellette feküdtem le a földre, mégis valami puhát és meleget éreztem a fejem alatt. De mikor felkeltem, ugyan úgy a voltam, mint mikor lefeküdtem. Furcsa.

Most kelt fel a nap. A reggeli madarak csicseregtek. Nagyon nyugodt minden Sesshoumaru csukót szemmel pihent. A fák résein pont rásütött a fény. Gyönyörű. A hajnali fény olyan szépen rá világít. Haaa! Minek mondok én ilyeneket? Pirultam el.

-Elmentem, szedek még málnát. – Tápászkodtam fel.

- Rendben. –

Elsétáltam ahhoz a bokorhoz ahova tegnap mentem, a kendőmbe szedtem pár málnát.

-Ennyi elég lesz! –Becsomagoltam, és vissza felé vettem az irányt.

Mikor a közelbe értem feltűnt, hogy a kislány ott térdel Sesshoumaru mellett. Ne! Ne, ne, ne, ne! Valami baj fog történni! Közbe kell lépnem! Sietve megindultam feléjünk.

-Hogy szerezted a sérüléseidet? – kérdezte Sesshoumaru. Bár nem nézett a lányra. Megtorpantam. Mi történik? Jobban megnéztem a kislányt, tényleg sérülések voltak rajta. Pontosabban a verésnek jelei. Csak nem a falusiak tehették ezt vele?

A kislány csodálkozva bámulta vissza rá.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod! – Billentette oldalra a fejét. Fájni kezdett a mellkasom. Mintha megszűnt volna körülöttem minden. Magamat látom abban a kislányban. Amikor engem is elvertek. Azok a fájdalommal teli emlékek.

A kislány elmosolyodott. Sesshoumaru ránézett. Hogy lehet ilyen boldog? Én erre nem voltam soha képes.

-Most meg min mosolyogsz? – kérdezte. A kislányt nézte, a tekintete nyugotságot árasztott. Valamiért engem is megnyugtatott a tekintete. De furcsállom, hogy ilyen egy kislánnyal, hiszen bármikor látott egy embert a tekintete elundorodott, és nem beszélt vele egyre törődően. Ahogyan velem sem.

Kicsit sokkosan, de valahogyan sikerült elindulnom feléjük. Sesshoumaru most rám nézett, csak rám. Nem voltál vele annyira rideg, mint velem. Miért?

Egy ideig tarottam a szemkontaktust, aztán a kislányra néztem. Elég csúnyák a sebei. Még mindig mosolygott. Nem tudom miért, de nagyon megkedveltem ezt a kislányt. A bátorságát, hogy ide jött hozzánk, a törődését, ahogyan ételt hozott nekünk. Én gyerekként soha sem lettem volna erre képes. Mindentől megijedtem, ami csak létezett. Letérdeltem elé. Ez a derült arc nagy erőt adott nekem.

-Jól vagy? –kérdeztem kedvesen, viszonoztam a mosolyt neki. Bár az ideg kivert, hogy ki tehet ilyet egy gyerekkel.

Kivettem a kezéből a levelet, és rá tettem a málnát. Fogtam egy szemet, és beleraktam a szájába. Meglepődött. Ahogyan Sesshoumeru is.

- Vegyél nyugodtan, többet is! – Elővettem a vizes üveget, bevizeztem a kendőmet, és elkezdtem letörölni a koszt az arcáról. -Milyen ember az olyan, aki megver egy gyereket? - háborogtam.

Mikor a kislány arcát töröltem néha csak csodálkozva bámult, és tűrte ahogyan rányomom a kendőt. Olyan édes volt, amikor felnyomtam a pofilyát, ezért bekellet csukni a szemet. 

A vérző horzsolásait is letisztítottam. Nem lett tökéletes, de sokkal szebb lett, mint volt. Gyerekoromban mindig arról álmodtam, bárcsak valaki segítene rajtam, és hogy ne keljen egyedül élnem! Most ennek a kislánynak én lehetek az a személy, akire szüksége van.

–Kész is vagy! – Simogattam meg. – Jobban érzed magad? – Bólintott. Oda adtam neki a málnát, és vissza küldtem.

-Miért csináltad ezt? – kérdezte Sesshoumaru.

- Magamra ismertem benne. – Nem néztem rá. Furdal a kíváncsiság, hogy vajon miért volt vele ennyire kedves? – Miért beszélgettél vele? Azt hittem gyűlölőd az embereket. - Belenéztem egyenesen a szemébe. Nem árult el semmit, nem válaszol.

Pár percig még így ültünk, mikor is érezni kezdtem valamit. Amerre a kislány ment arra vettem észre egy rózsaszín erőteljes fényforrást. Egy Ékkőszilánk. A faluban lehet. Már nem akartam oda menni hozzá mint előszőr, de a fény még mindig csodálatos. Remélem, egyszer közelből is láthatok egyet, nem csak érezhetem!

Mozgolódást hallottam mellőlem. Sesshoumaru felállt.

-Megyünk! – Indult el a falutól balra.

- Igenis! – Én is feláltam. Utána indultam, aztán eszembe jutott a kulacs. – Várj! – szóltam Sesshoumarunak. – Otthagytam a vizet. – Fordultam meg. – Sietek! –

A kulacs neki volt döntve a fának. Ennek még sok hasznát vesszük, nem hagyhatom csak úgy itt.

-Megva...! – Egy kéz csapódott a fának, a jobb oldalamon. Sesshoumaru keze! Fölém hajolt, éreztem egy kicsit hozzám simult. Megfordultam. Nagyon közel van! A szemem kétszeresére nőtt. Ijedtemben elejtettem a kulacsot, ami nagy koppanással a földre zuhant, a benne lévő víz kiömlött. Hozzá préselődöttem a fatörzshöz, és a kezeimmel belekapaszkodtam.

- Akarod tudni miért voltam vele ilyen kedves? – kérdezte halkan, és mély hangon. A hangja lány volt, mégis a szeméből mérhetetlen vágy tükröződött. A szívem a torkomban ver. Belekarmoltam a fatörzsbe. – A kislány rád hasonlított – válaszolt a saját kérdésére. – Megváltoztattál. – Hajolt közelebb.

- Mi? – ennyit tudtam csak kinyögni. Alig pár centi van az arcunk között. Az arany szemei világítanak a vágytól. De vajon mire? Megijeszt, de valahogyan mégse.

- Ha rád nézek, nem érzek utálatot vagy szánalmat – folytatta. – Te más vagy, mint a többi. –

Hirtelen közelebb hajolt. Behúztam a fejem, és össze szorítottam a szemem. Az ajkamon valami puhát éreztem...

MEGCSÓKOLT!

Úristen, de lekartam ezt már írni! (*/ω＼*) Fúúúú, annyira boldog vagyok! Jobban örülök ennek, mint Ayume! Bár megint későn hoztam. Gomene! Remélem azért tetszett! Hamarosan jön a kövi rész. Mata ne~