Az Ékkő titka

2.

Az óta el telt pár nap, de még tisztán emlékszem mi történt. Hogy lehetséges az, hogy egy youkai nem ölt meg? Bár mint ne mondjak az a youkai ijesztő volt. Nem volt benne semmi érzelem. Elnyomja azokat, vagy csak neki tényleg nincsenek? Nem tudom éppen hol vagyok, de nagyon szép ez az erdő. Olyan, mint akkor.

- Ah, ne gondolj erre Ayume. - Meg paskoltam az arcomat. Mintha egy vízesés hangját hallanám. Talán nem olyan vastag a jég, hogy befagyasztja? Lehet utána kéne néznem. Mellesleg már elég szomjas is vagyok. Biztos nem árthat. Ezzel a gondolattal indultam el a hang irányába.

-Megtaláltam! Már azt hittem sose találom meg – mondtam egy meg könnyebült sóhaj mellett. Elkezdtem közelebb sétálni abban a hitben, hogy nincsen itt senki, de mivel én egy nagyon szerencsés ember volnék pont abban a pillanatba megláttam valakit egy fa mellett feküdni. Gyorsan elbújtam mivel más nem jutott az eszembe ezért a hozzám legközelebb lévő sziklát választottam. Alig láttam belőle valamit, csak a lábára emlékszem, azt tartottam a legjobb megoldásnak, hogy megvárom, míg nem ad ki valami hangot. Az is lehet, hogy meghalt vagy csak alszik.

Pár perc után, amikor semmilyen életre utaló jelet nem adott. Talán tényleg meghalt. Ha igen, akkor elkéne temetni. Vagy még mindig lehet, hogy alszik. A legjobb az lesz, ha megnézem. Feláltam a szikla mögül, és a tetejére támaszkodva átt néztem fellette. A kikerekedett szemeimmel néztem a fa mellett fekvő embert, aki nem más volt, mint az a youkai pár nappal ezelőttről. Teljesen lefagytam. Miután jobban megnéztem feltűnt az arcán egy heg.

– Elég mélynek tűnik – mondtam ki a gondolatomat. Akármennyire is ijesztő, talán segítenem kéne rajta.

– Igen segítek rajta mivel nem ölt meg. –Mivel én is sokszor megsérültem már volt tapasztalatom, és mindig van nálam egy kendő. Gyorsan oda mentem a tóhoz, ami egy folyóval folytatódott, aminek már be volt fagyva a teteje, és bele mártottam azt. Csak imádkozni tudok, hogy ne keljen fel. Kicsavartam a vizet odamentem hozzá, és leültem mellé. Próbáltam nem elég közel menni, de ő azon a szőrmén feküdt így közvetlen mellette foglaltam helyet. Oké Ayume, nyugi ez csak egy youkai, aki alszik, én meg meggyógyítom. Próbáltam úgy hogy ne keljen olyan közel hajolnom, de a rövid karomnak köszönhetően, ezt nem tudtam elkerülni.

Nagyon remegnek a kezeim. Félek, ha felébred nekem végem. Jobban megnézve, az arca közelebbről még szebb. Próbáltam lányan hozzá érni nehogy fel keljen. Szépen elkezdtem letörölni a vért a sebe körül. Hála Istennek nem keltfel.

Teljesen letöröltem az arcáról a vért. Már csak egy kisebb heg maradt rajta. Vissza ültem egy ideig még néztem, hogy folyik e még a vére, de nem. Vissza mentem a folyóhoz hogy ki mossam a kendőt. Mikor végeztem nem tudtam hova tegyem.

– Mivel vizes és hideg a kendőm nem tehetem vissza a ruhámba, mert megfázom, de ha le teszem a földre meg fagy. Mit csináljak?- kérdeztem magamtól. Végül úgy döntöttem, hogy a kezembe elkezdem dörzsölni. Így meg melegszik és nem fagy meg.

Elég gyorsan meg szárat ezzel a módszerrel. Ittam egy kicsit a vízből. Most mi legyen? Elkezdett besötétülni. Ilyen kor jönnek elő a youkaik, ami veszélyes. Talán itt maradok. Nem lesz baj, ugye? Ránéztem a youkaira. Kinézetéből ítélve nem lehet gyenge.

– Talán itt biztonságba vagyok? – Ránéztem még egyszer. Így ahogyan alszik nem is olyan ijesztő. Vissza mentem a szikla mögé.

– Biztos, ami biztos. Így talán nem lát meg, ha felkel.- Nagy nehezen elaludtam.

//

Egy cseresznyefákkal körbevett tisztáson vagyok. Tel is tele fehér virágokkal, amiket még soha életemben nem láttam.

- Van ott valaki? – kérdeztem, de senki nem válaszolt.

– Úgy tűnik, egyedül vagyok – mondtam hangosan hátha valaki elő jön. Semmi. Nagyon nyugodt itt minden. Mint ha semmi baj nem lenne ezen a helyen. Egyszer csak feltámadt a szél. Mögülem fújt. Hátra néztem, de valami megállított.

//

Felriadtam az álmomból. Csend van. Minden nyugodt. Csak a hó esik. Már eshet egy ideje mivel olyan volt a ruhám.

– Hol vagyok? És mi történt? – kérdeztem. Felálltam és körbe néztem. Mikor megláttam a youkait egy pillanat alatt beugrott minden.

Álltam és néztem. Nem keltfel. Egy mély levegőt fújtam ki. Oda mentem a tóhoz és ittam egy keveset. Ha még élek, akkor nem keltfel, ami azt jelenti, hogy azóta alszik. Ez nagyon szürreális. Nem létezik olyan lény, aki tudna ennyit aludni. Feltápászkodtam, és oda mentem hozzá. Az arca ugyan olyan, mint tegnap semmi változás. Lehet lázas lett? Leültem mellé, és egy kis hezitálás után remegő kézzel oda nyúltam a homlokához. Az enyémet is megnéztem és fel néztem az égre, nem tudom pontosan miért. Elmondhatom nincsen láza. Hála istennek, de várjunk, miért nyugtat meg engem az, hogy nem lázas?

Vissza akartam nézni az arcára, de amikor rá néztem a szemei pontosan az enyéimet fürkészték, és mire eljutott a tudatomig, hogy egy youkaival nézek szembe, és még hozzá a homlokán van a kezem. Na, meg persze arról nem beszélve, hogy látja a zöld szemeimet.

-E..... EEEEEE! –kiáltottam fel, és hátra vetettem magam. Elkezdtem hátrálni.

– Kérlek, ne bánts! Nem akartam rosszat, csak erre jártam és megláttam, hogy itt fekszel és meg sérültél. Ezért el láttam a sebedet, és itt maradtam – mondtam végig egy szusszal. Még egy kicsit hátráltam. Mikor már úgy éreztem, hogy tisztességes távolságra vagyok tőle magam alá húztam a lábam, és letettem a homlokomat a földre, a kezemet meg mellé.

– Kérlek, ne ölj meg! – mondtam mikor már a könnyeim záporként hullottak.

– Kérlek! – Nagyon remeg a hangom.

– Kér..... –

- Te voltál az, aki megvédte azt a lányt? – kérdezte. Lassan felnéztem rá. Ő ugyan úgy engem nézett. Gyorsan vissza hajtottam a fejem.

– Igen. Én voltam. –Apránként fel egyenesedtem. Még mindig nem néztem fel rá. Remegtem. Próbáltam meg nyugodni, de a szívem a torkomban vert. Egy ideig nem szólt semmit, ahogyan én sem. Nagyon hideg a hó. Felnéztem rá, mert, hogy ha meg akar, ölni akkor neki mindegy, hogy látom e vagy sem. Már nem engem nézett. Biztosan szánalmasnak tart. Mégis vissza pillantott rám. Ekkor találkoztak a szemünk. Valahogyan nem féltem, sőt nyugodtság fogott el.

Én gyorsan elnéztem, de ő még mindig engem fürkészett. Gondoltam megszakítom a csendet.

– Én Ayume vagyok.... És téged hogy hívnak...? – mondtam egy kicsit akadozva.

– Sesshoumaru – mondta. Már nem engem nézett, hanem az eget. Ugyan olyan volt, mint amikor először találkoztunk. A hó esett.

– Jól elláttad a sebemet. - Ki kerekedtek a szemeim. Életemben most először hallottam azt, hogy valaki meg dicsért. Elvettem róla a szememet és a földet nézve elmosolyodtam.

Sesshoumaru felállt, és elindult az erdő fele.

– Köszönöm.- mondtam utána. – Viszlát. – köszöntem el. Ő nem mondott semmit csak el ment.

– Nekem is mennem kéne. – Tápászkodtam fel.

Itt a 2. rész! Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket.