Az Ékkő titka

25.

- Miiiiii? – hitetlenkedett mindenki. Szóhoz se jutottam, csak nyitott szájjal néztem a szemébe.

- De Koga? Ő nem is a mi fajtánkból való.

- Nem is tudjuk mire képes.

- Sokkal jobb lenne, ha megennénk – érveltek ide, oda azzal, hogy miért nem kellek ebbe a falkába. Az utolsóval nem értek egyet. De remélem, tényleg nem kell beállnom. Valaki vigyen ki innen! Kérem!

- Miért? Ő tökéletes. – Koga megragadta a csuklómat, megint, és felrántott, hogy bemutasson a társainak. – Nagyon okos, és vakmerő. Pont olyan, mint mi. Kell nekünk egy nőstény a falkában, aki főz, és ellátja a sebeinket, plusz ő is harcolhat velünk. Már így is meggyengültünk, jól jön egy új tag. – Csak nézni bírtam. Az első kettőt megtudom oldani, de én soha nem harcoltam már, mint amiket csináltam az életemben az jobban nevezhető védekezésnek, mint harcnak, és nem vagyok képes ezekkel a yokai-okkal együtt élni. Ez teljesen más, mint Sesshomaru-val.

- De én nem... Én nem tudok harcolni. – mondtam ki nagy nehezen. Koga felnevetett. A többiek meg össze zavarodva egymásra néztek.

- Az nem probléma. Majd megtanítunk – mondta. Ennyi. Végem van! – Kapsz egy jobb ruhát, mint ez, amiben könnyebben mozogsz, és nem ennyire szakadt. – Mértvégig. Magamra néztem. Kopott volt a színe, elvétve pár sárfolt, szakadt sokhelyen, megmég amikor átszúrták a hasam, akkor a ruhám is átszakadt, azzal a fehér hosszú szalaggal kötöttem meg, hogy ne legyen két nagy rés a hátamon, és a hasamon, amelyikkel a szememet szoktam letakarni, ha egy faluba megyek. Egy újruhára tényleg szükségem van, de nem egy olyanra, ami nekik van és nem most.

- Akkor most ő egy falkatag? – kérdezte valaki.

- Hát persze! – Tette Koga a vállamra a kezét.

- Yaaaay! – ujjongott mindenki. Körbe álltak és úgy, úgymond ünnepeltek. Rajtam kívül.

Remélem gyorsan ide ér Sesshomaru!

.

.

.

Már beesteledett, de Sesshomaru sehol, és nekem se volt lehetőségem elszökni. Mindig körülvettek, még a barlangból se tudtam kimenni. Koga elküldött pár farkast ruháért. Azt mondta holnap már lesz olya ruhám, mint nekik, és elkezdik a kiképzésem, utána ő is elment.

Bár kedvesek velem a yokai-ok, de nem tudom kiverni a fejemből, azt hogy embereket esznek, és támadnak meg. Köztük azt a kislányt is. Nem tudom, mi lehet vele, remélem sikerült elmenekülnie. Ha nem kap el Koga talán megtalálom? És ha igen, akkor halottan feküdt volna valahol, vagy élt és virult volna? Megráztam a fejem. Nem biztos egyik sem. Ha kikerülök innen, megkeresem, addig semmit nem tudok tenni.

Merre lehet Sesshomaru?!

Elfeküdtem a szalmán. Akik a barlangban voltak mind aludtak, mások meg kint őrködtek, szóval nem tudok kijutni feltűnés nélkül.

Biztos, hogy nem alszok! Körbe vagyok véve yokai-okkal meg farkasokkal. Nem bízok bennük. Bár ad egy kis nyugalmat az, hogy én is „falkatag" lettem. Kevesebb eséllyel ölnek meg. De így is kikell találnom valamit, nem várakozhatok itt. Lehet Sesshomaru nem is akart eljönni értem? Nem! Ez badarság! Biztosan eljön. Bízok benne. Hiszen megcsókolt, vagy is szeret. Elpirultam a gondolattól.

-Nem tudsz aludni? – kérdezte a mellettem ülő yokai. Nem emlékszem a nevére. Talán Tora lehetett.

Tora a szalma mellett, a falnak dőlve pihent. Még mindig kényelmetlennek tartom az ülve való alvást, persze Sesshomaru is aludt már így meg én is, de soha nem lesz pihentető.

- Nem. – Felültem mellé. Lebuktam.

- Örülnöd kéne. – Bár nem láttam a sötétben, de mintha csukva lenne a szeme.

- Minek? - kérdeztem tőle. Annak, hogy elráncigáltak, és itt kell élnem? Lehet ez valakinek jó, de én inkább lennék, most Sesshomaru-val, Jaken-nel, vagy A-un-nal. Magamhoz öleltem a térdem.

- Hogy lett egy falkád, vagy is családod – válaszolt, és rám emelete a tekintettét. – Nem beszéltél sokat, és nem tudhatok rólad semmit, de úgy tűnt mintha nem lenne családod. – Felegyenesedtem, és csodálkozva a szemébe néztem. Sesshomaru-ékat tartom a családomnak, bár nem azt, akik felneveltek. Anyukámmal találkozok, apukámat meg láttam egy festményen. Tudom, hogy van családom, csak még nem emlékszek rájuk.

- Ezt meg miből gondolod? – kérdeztem.

- Nem úgy látszol, mint ha elettél volna szakítva a családodtól, vagy vissza akarsz-e menni hozzájuk. Nem érdekel téged semmi. Persze ezt csak én gondolom így – Még mindig tartottuk a szemkontaktust.

Igaza van, ez az ő véleménye. Vissza akarok menni Sesshomaru-hoz, bármilyen áron, de bízok benne, hogy eljön értem, ezért is vagyok ilyen nyugodt. Persze nem mondhatom el ezt neki.

- Lehet, hogy nem akarok elmenekülni, mint azok az emberek, akiket megesztek, de én is elakarok menni. Csak még nem jött el annak az ideje. – Mosolyodtam el. Végre valaki, akivel beszélgethetek. Tora nagyon normálisnak tűnik, és kedvesnek.

Halkan, felnevetett.

- Te aztán tényleg más vagy. – Nevetgélt. – Miért hasonlítanálak a megevett emberekhez? – kérdezte. Most tényleg ezt kérdezi? Furán rá meredtem. Lehet, hogy ők...

- Szerinted mi vagyok? – kérdeztem. Lehetetlen! Nem híhetik azt, hogy...

- Yokai – válaszolt furán. – Bár azt nem tudom milyen fajta.

Tudtam, úgy tudtam! Azt hiszik yokai vagyok. Ezért fogattak be, de ha kiderül, hogy nem vagyok az, nekem végem! Érezniük kellet volna a szagomon, hogy ember vagyok. Sokszor eléggé közel kerültem Koga-hoz, de semmi? Bár ez a félreértés mentet meg, szóval örülök neki, de közben meg félek. Mi lesz, ha lebukok? Nem is az én hibám, hogy összekevertek! Előbb utóbb kiderül. Még az előtt elkell tűnőm. Sesshomaru már biztosan úton van. Igen! Biztosan eljön, és elvisz.

-Hahó! – Felnéztem. Tora alig pár centire van az arcomtól. Most teljesen kitudtam venni az arcát, és az alakját. Fiatalnak néz ki.  Korom feketeszem és haj, ami egy magaslófarokban össze van fogva. Egy kicsit hosszabb tincsek lógtak, és a jobb oldala fele kunkorodtak az arcán, ami hosszúkás, és csontos, de nem annyira sovány, pont tökéltes. Izmos volt az alakja, és ő is farkasbőr ruhát viselt plusz páncélt, mint a többiek. A derekára egy kard van erősítve.

Kitágult szemekkel néztem rá. Miért van ilyen közel? Hogy, hogy nem vettem észre?

-Hahó! Figyelsz rám? – Hajolt még egy kicsit közel.

- Igen! – Kicsit meglepődve, és zavartan elfordultam tőle, hogy ne legyen ilyen közel hozzám.

- Azt kérdeztem az előbb, hogy miért kérdezed. – Gondolom a „Szerinted mi vagyok?" kérdésemre kérdezi. Mit mondjak erre? Mi lenne a tökéletes kibúvóm?

A szemébe néztem megint, és próbáltam kivenni belőle valamit. Hogyan érez, vagy valami ilyesmit. Semmi! Csak kérdőn néz rám, és még mindig közel van! De most gyorsan ki kell találnom valamit! Vagy nekem annyi!

Hát is az új rész! Ezzel most nem késtem egy hónapot. Végre egyszer időben kitudom tenni.
Annyira örülök, mivel tegnap elérte a 4000 olvasottságot. Ez engem annyira boldoggá tett, és pont most akkor tehetem ki, ezt a részt. Szóval köszönőm!😘
Remélem tetszett a rész. De most nem ígérhetem meg hogy gyorsan hozom a részt, milyen kezdődik az iskola, ami sok időmet elfogja venni, de azért próbálok igyekezni.
Mata ne~😊