Az Ékkő titka

13.

„Sötét van. Nincsen körülöttem semmi. Olyan érzésem volt, mintha nem is léteznék, csak lebegek a semmiben. Volt előttem egy aranyszínű fénylő gömb. A kezeimet alá nyújtottam. Így most felettük lebegett. Nem tudom miért, de megakartam érinteni.

–Mindent el kell felejtened! Ayume! – szólalt meg egy hang. Vajon belőle jöhet? Hirtelen eltűnt, én meg elkezdtem zuhanni.

A földön fekszem. Talán a fűben. A szél nagyon csendesen fújt. Béke honolt mindenhol. Résnyire kinyitottam a szemet, mivel a fény elégé bántotta azt. Mikor már megszoktam a világosságot egy tavat vettem észre előttem. Felültem, és körbe nézetm. Fák vették körül mindenhol. Vissza néztem a tóra. Volt rajta pár vízirózsa, Gyönyörű, tiszta és fényes volt. De hogyan kerültem ide, és egyáltalán hol vagyok? Nem emlékszek semmire.

„Ayume". Csengett a fülembe ez a név. Ez lenne a nevem? Magamra néztem. Vajon hány éves lehetek? Közelebb hajoltam a tó vizéhez, megnéztem benne magam. Gyerek vagyok. Váll fölé érő fekete hajjal. Zöld színű szemem. Egy rózsaszínű virágos kimono volt rajtam. Vissza ültem, és még egyszer körbe néztem. Mikor oldalra pillantottam a fák között ott volt egy fehér ruhás nő. Az arca el volt takarva egy kör alakú nagy kalappal, ami egy földig érő kendővel volt eltakarva, így nem láttam az arcát. Felém nézett. Nem tudom, mit csináljak. Ki nyitottam a számmatt, de azon nem jött ki hang. A nő nem mondott semmit. Pár másodperc után megfordult, és elindult az erdő sűrűjébe. Mikor megfordult feliben a kendő, és megláttam a haja alját. Hosszú fekete haja volt. Olyan, mint nekem.

Néztem, ahogyan eltűnik a fák sűrűében aztán vissza a tóra. Vajon ki lehetett az a nő? Hirtelen indulatból feláltam, és utána futottam. Futottam és futottam, de nem láttam sehol, olyan volt, mint ha a föld nyelte volna el.

Már csak sétálva mentem tovább. Egy útra tértem. Hol vagyok? Talán nekem Ayume a nevem? Miért nem emlékszem, hogy ki vagyok? Megfájdult a fejem ezektől a gondolatoktól.

Az útnak vége lett, és mikor felnéztem egy falut láttam. Talán ők tudnak nekem segíteni. Sietve elindultam feléje.

A faluban mindenki el volt foglalva. Mindegyikük boldog volt. Oda mentem egy nőhöz.

– Elnézést? – néztem rá mosolyogva. Mikor ő rám nézett elkezdett síkitani. Össze zavarodva néztem, ahogyan távolodik tőlem.

– Egy youkai! – megfogta a gyerekét, és befutott egy házba. Ekkor mindenki rám nézett. A nők fogták a gyerekeket, és a lehető legtávolabb mentek tőlem. A férfiak meg fegyverekkel közeledtek felém. Mi? Mi történik? Ezt én csináltam? Miért fél mindenki? Néztem összevissza. Megfordultam, hogy elfussak, de elkapták a karomat. Az egyikük megkötözött, a többiek üvöltöztek és kővel dobáltak. Már patakokban folyta a könnyem, és minden erőmmel tiltakoztam.

– NEEEE! Ne báncsanak! Nem tettem semmit! – sírtam, és rugdalóztam amegyire tudtam, de hiába. Ők sokkal nagyobbak voltak nálam és erősebbek. Mikor már annyira megkötöztek, hogy már nem tudtam mozogni, a számmatt is betömték az egyik a vállára kapott és oda vitt egy házhoz. Bedobott, aztán letérdelt mellém. Még mindig szabadulni akarta. Felnézem, egy öregembert láttam. Lila palást ruha volt rajta, az egyik kezében egy aranyszínű bolt volt.

– Szerzetes, most fogtuk ezt a youkai gyermeket. Bejött a falunkba, és rátámadott egy nőre – mondta a mellettem ülő férfi. Mi? Nem csináltam ilyet! Nem vagyok youkai.

– Értem – szólalt meg a szerzetes. Közelebb jött hozzám. Próbáltam neki azt sugallani, hogy nem az vagyok, aminek hisznek, de ő nem értette. Megfogta a vállamat, erre felszisszentem mivel a kövek miatt rengeteg sebem lett, azok nagyon fájtak.