Az Ékkő titka

11.

Már pár napja, hogy vissza jött egy emlékem, azóta nem álmodok semmit. Ahogyan most sem. Mikor felébredtem észre vettem, hogy Jaken nincsen itt.

– Jaken hova ment? – kérdőn nézem oda ahol Jaken aludt este.

– Elment kart keresni – mondta Sesshoumaru. Általában Jaken szokott kart keresni Sesshoumarunak, de mindig sikertelenül jár.

– Remélem, sikerrel jár. – Mosolyogtam Sesshoumarura. Mióta rájöttem, hogy szeretem, nem tudom hogyan kéne mellette viselkedtem. Logikusan, úgy ahogyan az elött. Nem lesz nehéz. Akkor is mindig arrébb mentem zavaromban. Most sem lesz másként.

-Megyünk! – állt fel Sesshoumaru. Már nem igen fájt a lábam, ezért tudok sétálni, de csak kevés távot. Még reggel A-unon szoktam utazni. Mint mindig. Oda mentem hozzá felültem rá, és elindultunk. Mikor nincsen itt Jaken nehezebb beszélgetni, de egy próbát mindig meg ér.

– Sesshoumaru-sama! – Egy nagy mosollyal felé néztem, és váram egy jelzést, hogy figyel e.

– Igen? – Nem hiszem, hogy most van kedve beszélgetni, de ki tudja, lehet, csak én gondolom ezt.

– Hogy aludtál? – kérdeztem. Ennél sokkal jobbat is kitalálhattam volna. Mindegy, remélem ez is megteszi.

– Nem aludtam. –

–Oh! Pedig én azt hittem. – Csalódottan néztem rá. Ő egy kicsit oldalra fordította a fejét, és így látott engem.

– A youkaioknak nem mindig kell alvás, és élelem, mint nektek, embereknek – mondta. Ezt jó tudni.

– Várjunk! Akkor a youkai miért esznek embereket? – de komolyan. Ilyen finomak lennénk?

– Nem tudom. Én nem vagyok olyan undorító hogy embereket egyek. – Elmosolyodtam.

– Az jó, mert így tovább maradhatok veletek. – Nevettem fel. Kár hogy nem látom az arcát. Kíváncsi lettem volna a reakciójára.

– Az jó lenne – mondtam, és felnéztem az égre. Örökké velük akarok maradni. Itt boldog vagyok. Aztán lenéztem A-un engem nézett.

– Ugye A-un? – simogattam meg.

Délután lehetett mikor is.

– Sesshoumaru-sama! – kiabált egy hang. Megálltunk, és a hang irányába néztünk. Nem más volt, mint Jaken. Futott felénk. Boldogan, ha jól látom, akkor egy jó hírt hoz. Vagy....?

–TEEEEEE! – egy hatalmas youkai futott utána. Nem jó. Nagyon nem jó! Mit csináljak? Pánikomban nem tudtam mit csináljak. Sesshoumaru hirtelen mellettem termett. Fogta a kantárt, átdobta A-un feje felett, és a kezembe adta.

– Fogd! – mondta. Megfogta, de nem tudom miért. Hátra néztem, a youkai közeledett.

– Meny el! Majd megyek utánad. – Nézett rám, és már indulni akart mikor utána szóltam.

– Várj, nem tudom, hogyan kell! – vissza nézett.

– Kapaszkodj! Semmi kép ne enged el, és majd rá érzel. – Mint, ha egy halvány mosolyt láttam volna.

– A-un menj! – Fordult el. A-un hirtelen felugrott, de le nem érkeztünk.

– AAAAAAH! – lefeküdtem, és az egész testemmel szorítottam. Nem mertem kinyitni a szemem.

Kis idő után még is kinyitottam. Nagyon magasan vagyunk, de ha nem lefele nézek valami hihetetlen a ki látás.

– Gyönyörű. – felegyenesedtem. Egyre jobban kezdtem bízni A-unba. – Nem is tudtam, hogy tudsz ilyet! – nevettem hangosan. A-un sokkal boldogabb lett. Tiszta volt az ég. Látni lehetett pár falut is. Hangosan nevettem.