Az Ékkő titka

24.

Sietnem kell! Egyre rosszabb előérzetem van. Farkasok hangja és kiabálások hallatszottak a falu felől. Biztosan megtámadták őket! Az állatok általában nem mennek be a faluba kivéve, ha nem yokai irányítja őket.

Az úron három farkas futott felénk. Megálltam, és bevártam Sesshomaru-t, aki egy kéz lendítéssel megölte őket, még a közelünkben se értek. Most nincs időm megállni! Futásnak eredtem.

-Ennek meg mi baja? – értetlenkedett Jaken. A kiabálások egyre hangosabbak lettek. Közeledtem a falu felé, még egy kanyar. És még egy.

Ott van! A távolban ritkulni kezdtek a fák. Farkasok futottak ide oda, embereket kergetve. Kiértem az erdőből, megálltam, és szememmel a kislányt kerestem. Rengetek ember tetem és vér van szanaszét a földön. Össze szorult a gyomrom. Sokszor láttam már ilyet. Rengetegszer, láttam, és hallottam, az ilyen helyzeteket. Ilyenkor kell futni, ahogyan csak lehet. Most meg önszántamból megyek bele ebbe a rémálomba.

A farkasok ettek az emberekből. Remegni kezdtem. A hideg kirázott ott, ahol az egyik állat beleharapott, abba a nőbe, aki nem messze előttem feküdt. Nyitva volt a szeme, de nem volt benne élet. Üvegesen bámult előre, mozdulatlan, fagyos testel.

Akkor sikerült elnéznem, mikor megéreztem azt a két ékkő szilánkot, amiket előbb is, csak mégy egy felbukkant. Felnéztem a levegőbe, ahonnan jött az az érzés. Egy farkasbőrruhát viselt, feketehaja lófarokban összekötve, a derekára ráerősítve egy karddal, vagy tíz méter magasan a levegőben száguldott. Mind a két lábába meg a jobb keze csak úgy csillog az. A három ékkőszilánk! Még soha nem voltam ilyen közel egyetlen egyez sem. A szemünk találkozott a yokai-val.

-Te! – Mérgesen rámeredtem. Ő küldte a farkasokat. Csak később jelent meg a másik két ékkőszilánk. Vagy is ez a sok ember egy kis ékkőszilánk ért halt meg. Lehet az a kislány is. Ártatlanok voltak, mind.

Leérkezett a földre, és mint egy tornádó, olyan gyorsan mozgott. Felém igyekezett, fölém ugrott. Én arrébb vetődtem. A lába belecsapódott a földbe, ahol álltam, és az felrepedtt.

„A Szent Ékkő hatalmas erőt ad legyen az, ember, vagy yokai." Anyukám hangját hallottam, visszhangzani a fejemben. Szóval ezért ilyen erős!

-Ki vagy te? – kérdezte. Már nem féltem, csak csodálkozva néztem az ékkőszilánkokra. Nem érdekelt a yokai, csak azok a fénypontok, amik áradtak belőle – Elvitte a cica a nyelved? – Mosolygott. Közelebb jött, és felhúzott a ruhámnál fogva. Megrökönyödve ránéztem. Nagyon közel húzott, de én próbáltam eltávolodni. Csak mosolygott, és lenézet egyenesen a ruhámba. Nem gondolkodtam, és az ösztönömet követve, nagy lendülettel pofon vágtam. Kitágult a szeme, és a meglepődésétől megfelejtkezett rólam, így lehetőségem adódott elmenekülni.

Nem mondtam semmit, csak megfordultam, és elfutottam az erdő sűrűjébe. Az ágak szakították a ruhámat, ami már így is nagyon szakadt volt, ezért már teljesen mindegy volt neki. Néhány helyen még engem is megkarcoltak.

Hirtelen egy kéz rántott vissza a ruhámnál fogva, aztán felemelt. A farkas yokai!

- Előlem akarsz elfutni? – kérdezte szarkasztikusan. Piros az arca a pofonom miatt. Csodálkoztam, és megijedtem. – Tetszel nekem. Érdekes vagy. Vigyázzatok rá, ne hagyjátok megszökni! – Dobott egy farkasokkal körbe állt körbe. Össze húztam magam. – Vigyétek a falkához! – mondta, és elfutott. A farkasok körülöttem morogtak, és pár közeledett felém. Pánikolva magam elé emeltem a kezem, védekezve.

-Hogy kerülök én mindig ilyen helyzetbe? –
.
.
.

Már egy jó ideje sétálok, a farkasok által körbeállt körben. Egyszerse volt rá lehetőségem, hogy elfussak. Vajon miért kellek ennek a farkas yokai-nak? Biztos, hogy felfalnak! Csak előtte elvisz a falkához, és utána velük együtt falatozik belőlem. Sesshomaru segíts! Kérlek, ments meg! Siránkoztam magamban.

Egyfolytában szemmel tartottam a körülöttem lépkedő farkasokat. Egyszer csak megálltak, és felnéztek az égre. Vajon mit néznek?

Egy hatalmas szirtnek egy kiálló útján sétáltunk, mellettünk még egy, és köztük egy folyó ment végig. A másiknak a tetején állt a farkas yokai, akivel találkoztam. Egy kicsit hátráltam, de az állatok nem engedtek. A yokai egy nagy ugrással a levegőben termett, és felénk zuhant. Már meg se lepődtem azon, hogy ilyen könnyedén ugrál, veszélyes területeken. Bár szerintem erre Sesshomaru is képes lenne, ékkő szilánk nélkül.

-Szép, nem hagytátok elmenni! – dicsérte meg a farkasokat, miközben már elötem is termet. Még mindig próbáltam tőle távolságot tartani, és a kezemet a mellkasomhoz szorítottam. Tuti, hogy a pofonommal felidegesítettem. – Bár ilyen tempóban, holnapra se érünk haza – mondta, és egyenesen felém lépkedett. Ahogyan ő jött, én úgy távolodtam. De sajna a kisszerencsémnek, sarokba voltam szorítva. Megfogott a derekamnál fogva, és a jobbvállára csapott.

-Eressz el! Eressz el! – kiabáltam. Ütni, és rugdalni kezdtem, minden mindegy alapon. Ennél jobban már nem idegesíthetem fel. Ugye?

- Milyen harcias vagy. Egyre jobban kedvellek. – Éreztem, ahogyan elmosolyodott. Könnyedén, mintha mind a ketten pihék lennénk, felugrott, és a fal oldalán futni kezdett fel. Csak a folyót láttam alattunk.

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - még jobban üvöltöztem, és erősen bele kapaszkodtam, konkrétan bele mélyesztettem a körmeimet, nehogy leesek.

– Hallgass! – csitított le. Persze mint egy kutya követtem az utasítását. Minden józan ember ez tenné, egy kilátástalan helyzetben. Persze az egyén nem igen volt az. Csak percek kérdése, és Sesshomaru ide ér, majd akkor elvisz innen.

Talán egy percbe se telt, de elértünk egy vízesést, ami abból a hegyből folyt ki, amin még az előbb mentünk. Rengeteg fa és növény vette körbe, pár kisebb, nagyobb kővel elszórva a folyószélén. Ez itt a falka!

-Koga haza jött! – Koga? Szóval így hívják.

- Haza jöttem – válaszolt Koga.

-Mit hoztál Koga? – jöttek innen onnan a kérdések. Renged kiálló szikla volt, amin farkas yokai-ok őrködtek, fegyverrel a kezükben. Nagy őrjöngéssel üdvözöltek minket.

Koga megállt a vízesés mellett egy kövön, és ott végre letett. Körbe néztem, hogy felmérjem a terepet. Sokan vannak! Nagyon sokan! Nincs semmilyen esélyem. Csak néztek, és néhányan Koga-hoz beszéltek, kérdezgettek tőle.

Koga megmarkolta a csuklómat, és maga után húzott.

-AÚ, ez fáj! – Próbáltam kihúzni a kezemet a szorításából. A vízesés mögött egy barlang helyezkedett el, benne még több farkasok és yokai-ok. Végig vezetett rajta, és mindenki minket bámult, vagyis inkább engem, a „zsákmányt" nézte. Rengeteg emberi és más állati, vagy éppenséggel yokai csontok hevertek szanaszét a földön.

A barlang végén egy szalmaágy volt. Koga egy gyors rántással, rálökött a szalmára. Össze húztam magam rajta és távolodni kezdtem. Ezen fognak végezni velem? Fölöttem kiálló, hegyes kövek voltak, amikről csöpögött a víz.

-Koga ez egy új zsákmány? – Jöttek közelebb a többiek.

- Milyen édes!

- Had egyem meg a lábát!

- Én a máját akarom! – mondták egymás után, hogy ki mit akar megenni belőlem. Egyre jobban össze húztam magam, és védekeztem. Ijedtséggel, meg undorral néztem rájuk. Undorító, hogy mit művelnek ezek!

- Nem enni hoztam ide! – Koga a hozzám legközelebb álló farkasokat, akik kétség kívül rám akartak támadni, eltolta onnan, és a társaira nézett. Szóval nem esznek meg? Talán még van esélyem.

-Ő mostantól – Mosolyogva rám emelte a tekintetét – a falkánk tagja.

- Miiiiii?

Újra itt! Egy újabb résszel. Sajnálom, hogy ennyire sokat késtem! Csak egy kicsit megakadtam a sztoriban, és most sok minden történt velem. De ami késik, nem múlik, szóval itt is vagyunk. Remélem tetszett a rész, és igyekszem hozni a következőt (most tényleg megpróbálok) Addig is, szép estét! Mata ne~