Az Ékkő titka

10.

Megint nem látok. Körbevesz a komorsötétség. Nem érzékelem a körülöttem lévő dolgokat, de valamiért a fájdalmat, amit a lüktető lábam kiad, azt érzem. Egyedül, és szomorú érzem magma. Miért történik ez velem? Az arcomon folyni kezdetek a meleg könnyeim. Kezdtek vissza térni az igazi testembe. Inuyasha levágja a youkai fejét, Sesshoumaru felém tart. Minden porcikám remegett, ha nem ér ide időben, akkor meghalok. Kérlek! Az igazi fájdalom, csak akkor jött mikor elengedett a youkai. A lábaim, mint ha szép akarta volna hasadni. Bár ez vallójában pár másodperc volt, nekem még is, mintha lassítva lett volna. Zuhanni kezdtem. Előttem Inuyasha nyújtotta a kezét, hogy meg mentsen. Élni akarok. Mint mindenki, de akkor...? De akkor miért nem tudok elfogadni a kezét? Eszembe jutottak a fa szavai „Jól válasz, nem mindegy, hogy ki mellé állsz!". Erre utalt. Ha Inuyashát választom, nem láthatom többé Sesshoumarut. Nem! Én Sesshoumaruval akarok menni, mert én őt... Szeretem! Igen ez az érzés, ami mindig is volt bennem, az a szerelem. Bele szerettem Sesshoumaruba!

Inuyasha már nyúlt felém, de Sesshoumaru is jött mögötte. A másik lány meg aggódóan néz felénk.

– Meg ne merészeld bántani Sesshoumaru! – kiáltott rá Inuyasha. Sesshoumaru nem is figyelt rá. Sesshoumaru felé nyúltam. Megragadtam a vállát és hozzá húzódtam. Átkarolt, és megtartott. Csak a jobb kezével tartott. Olyan jó a kezében lenni. Teljesen hozzá préselődöttem a mellkasához. A szívem őrülten dobogott, a pillangók a hasamba életre kelte, de most nem engedtem el. Szorosan fogtam a vállát.

Nem néztem oda, de valahogy éreztem, hogy Inuyasha és az a lány nagyon meg lepődik. Hiszen Sesshoumaru nem szereti az embereket.

Sesshoumaru-sama elvitt engem. Egész úton sírtam, és nem engedtem el. Miért fáj a mellkasom? A lábaimnál is jobban fáj! A remegésem nem enyhült.

Leszállt. Hirtelen, mint ha leakart volna tenni. Nem, nem akarom! Azért is, mert jó a karjában lenni, meg azért is, mert nagyon fáj a lában így nem hiszem, hogy rá tudok állni.

– Ne! – mondtam, és jobban belé kapaszkodtam. Ő vissza emelt. – Nem tudok rá állni a lábamra – mondtam. A mellkasához simultam, de nem néztem rá.

– Jól vagy? Ugye nem bántott? – kérdezte halkan. Megráztam oldalasan a fejem.

– Csak a lábamat szorította meg – válaszoltam. Pár másodpercig így voltunk.

– Sajnálom – mondtam.

– Mit? – kérdezte.

– Hogy miattam kellet abba hagynod a harcot. Pedig tudom, hogy mennyire utálod Inuyashát. -

– Ezért szükségtelen bocsánatot kérned. Az a lényeg hogy nem esett semmi bajod. – meglepődtem, hogy ezt mondta. Felnéztem rá. Ő is engem nézett. Gyorsan vissza néztem. Nem tudom milyen szeretni, de azt tudom, hogy én őt szeretem. Ettől a gondolatól elpirultam. A remegésem abba maradt. Nem figyeltem másra csak Sesshoumarura.

A mellkasom még mindig fájt. Mikor bele gondoltam, hogy mi történ elsírtam magam. Elakarom mondani neki.

– Jól vagy? -

– Igen csak...- Még jobban sírtam. Elmondom! – Gyerekként elvesztettem az emlékeimet, és nem emlékszem senkire a családomból. – A könnyeim jobban ráeredtek, ő nem mondott semmit.

– Mióta találkoztam veled elkezdtem furcsa dolgokról álmodni, és mindig ugyan azt, és ez nagyon meg ijeszt – nagyon akadozva mondtam a sírástól.

– És mikor meg láttam Inuyashát megjelent előttem egy emlék. Gyerek voltam, és Inuyashát néztem mikor a fához volt kötve és... és ott volt velem az Anyám, de az arcára nem emlékszem. Az álmomba is meg szokott jelenni, és csak a nevemet mondogatja. Annyira rossz. Fáj tőle a mellkasom. –sírásom át ment bőgésbe.