Az Ékkő titka

3.

Másnap nagyon boldog voltam.

-Életemben először dicsért meg valaki- mondtam miközben az erdőben sétáltam nem messze egy falutól. Talán jobb lenne elkerülni nehogy meg lássanak. Hamarosan este lesz. Ezért nem hiszem, hogy kint van valaki is. Tovább mentem, és láttam egy folyót, ami a falut választotta el az erdőtől. Nem kéne le menni, de mivel nagyon szomjas vagyok és nincsen befagyva a víz, ezért nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Át másztam a bokrokon, és lementem a folyóig. Gyorsnak kell lennem, mert ha valaki észrevesz, nagy bajban leszek. Leguggoltam, a kezem segítségével meg nekiálltam inni.

- Hideg - mondtam, és elkezdtem a vízcseppeket lerázni a kezemről. Ezt követően egy hangra lettem figyelmes. Olyanra hasonlított, mint ha valami bele esett volna a vízbe. Oldalra néztem. Mellettem nem messze a folyó másik oldalán egy kisfiú volt, aki éppen egy fából készült tálba akart vizet merni, de ezt én meg akadályoztam. Kikerekedett szemekkel néztük egymást. Nagy valószínűséggel ő jobban megijedt, mint én, aki csak a meglepettségtől maradt mozdulatlan. Mikor a kis fiú „fel fogta" mi történik. Az ő szemszögéből én egy youkai vagyok.

- E..e... EGY YOKAI. SEGÍTSÉG! - kiabálta és futott a falu falé, ahol már minden ember kint volt. Fel pattantam, és elkezdtem menekülni.

- Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! -hajtogattam magamba mikor is éreztem egy követ a hátamba csapódni. Egyből a földre estem, hátra néztem, a falubeli férfiak köveket, és botokat dobálnak felém. Némelyiknek még kardja is volt. Talán régi katonák, vagy lopták. Fel tápászkodtam.

-Au! - A hátamba nyílalt a fájdalom, de mikor hallottam, hogy felém közelítenek, felpattantam. Csak egy cél volt előttem és az az, hogy eltudjak menekülni.

Futottam előre, egyre több sebbel a hátamon és a lábamon. A fák, bokrok ágai megkarcoltak. Nem tudok elbújni, mert nincsenek levelek. Mögöttem elszántan rohantak engem elkapni. Nincs menekvés. Miért? Miért történik mindig ez? Beszorult a levegőm, de most nem állhatok meg elkell menekülnöm. Rátértem egy útra, ahol más lábnyomok is vannak. Ha arra futok, akkor talán egybe mosódnak a lábnyomaink, és megmenekülök.

Rohantam, ahogyan csak a lábam bírta. Mindjárt össze esek. A levegőt alig bírtam venni. Az irgalmatlan fájdalom a testemben, arra késztet, hogy essek össze. Nem! Nem adhatom fel!

A távolban két alak rajzolódott ki. Egy magas ember, és egy kis lény. Sesshoumaru! Amikor közelebb értem megfordult, én pedig a mellkasának estem. Nagyon magas volt, hiszen az én fejem az az ő mellvértje tetején volt. A kezemmel bele csimpaszkodtam a páncélba, nehogy össze essek. Az egész testem remegett. A légzésem egyre rosszabb és rosszabbá vált. A könnyeim ömlöttek a szememből. Felnéztem rá, egyenesen a szemébe.

- Kérlek, ments meg! – sipogtam. Alig tudok beszélni.

- Félek. - Az arcomat lehajtottam, a kezeimet rá helyeztem, hogy eltakarjam azt. Össze estem. A támasza nélkül nem bírtam.

-Nem akarok meg halni – mondtam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a falusiak ide értek

- Vesszen a youkai!

- Öljük meg! – A hangból ítélve megállhattak, mivel nem hallatszódott a léptük. Lassan hátra néztem, és megrezzentem. Megfogtam Sesshoumaru ruháját, aztán jobban össze húztam megem. Izzadtam a félelemtől. A szemeim kitágultak, még remegni is alig mertem. Megmerevedtem. Ha akarnék, se tudnék megmozdulni.

- Van vele még kettő – jelentette ki az egyik.

- Öljük meg őket is! - Ekkor az a kis lény elő lépett.

- Hogy mertek így beszélni a nagyurammal, ti alávaló férgek?! - Elém állt, és egy fura botot tartott maga élé, aminek a végén két emberre hasonlító fej volt kifaragva. Egy középkorú nőé, és egy öreg szakállas férfié.

- Sesshoumaru-sama enged meg, hogy elintézzem ezeket az embereket! – Nevetett.

- Jaken állj félre! - mondta Sesshoumaru. Felemelte a kezét, és egyet suhintott vele. Ekkor a kezéből egy ostorra hasonlító zöld vonal jelent meg, ami egy szempillantás alatt végzett velük. Egy porszem se maradt belőlük.

- K..K.. Köszönöm. - ennyit tudtam mondtam, rá se néztem, csak össze estem a földön a fájdalomtőól és a sokktól.

/

Ugyan ott vagyok, mint az előző álmomban. Cseresznyefák vesznek körül. Még mindig nem tudom milyen virágok ezek. A fájdalom, amit eddig éreztem elmúlt. Mint ha meg gyógyított volna ez a hely. Megint a szél fúj.

- Ay.... - Egy felnőtt nő hangja akart a nevemen szólítani, de megint nem sikerült meg fordulnom, mert valami, vagy valaki meg állított.

/

Felriadtam, mint múltkor. Újra fáj mindenem. Ki lehetett az, aki a nevemen szólított már, mint csak akart?

- Te emberi nőszemély! Ki vagy te, hogy csak úgy hozzá mersz érni Sesshoumaru-samához? Válaszolj? - Az a kis lény mellettem ugrált és kiabált. Eszembe jutott ahogyan Sesshoumaru megmentett.

- Még élek? - Néztem a kezeimet.

- Biztosan nem haltam meg?-Néztem a kis lényt, aki csak még mérgesebb lett.

- Hát persze te bolond! A Nagyuram mentett meg téged, de persze nekem nem mondta el, hogy miért mentett meg egy ilyen embert, mint te! - kiabált velem.

- Nagyon ne szállj el magadtól! - még mindig kiabálva elfordult a másik irányba, és folytatta.

- Lehet. hogy Sesshoumaru-sama akar valamit ettől a nőtől. AAA... Lehetséges, hogy te tudod, hol van a Tenssaiga elrejtve? Azonnal mond el, ha tudod, vagy meg ízlelheted a haragom! - mutatott rám a bottal.

- Nem tudom, miről beszélsz, de elégé viccesen vagy. - nevettem rajta. Tőle nem féltem egy kicsit sem. A többi youkai ijesztő, de ő inkább vicces. Nem nevettem ennyit egész életemben.

- Az nem lehet, hogy Sesshoumaru-sama csak úgy megmentsen egy embert? Talán jobban tiszteli ezt az embert, mint hű szolgáját? Sesshoumaru-sama már nem vagyok hasznodra? - kérdezte a semmitől, mert ő nem volt itt, és közbe még sírt is. Egyszer csak fejbe találta egy kő. Mikor fel néztem Sesshoumaru jött ki a fák közül.

- A.. Sesshoumaru-sama egy percre sem kételkedtem benned - mondta a kis lény. Én nagy nehezen felálltam, egy olyan mosolygós arccal, ami az igazi boldogságom volt. Bár még fájtak a sebeim, de még soha senki sem mentett meg, ezért megakarom köszönni. Most már nem igen féltem tőle, de azért meg tartom a tisztességes távolságot. Odasiettem hozzá, meghajoltam

- Köszönöm, hogy meg mentettél. -

- Nem miattad tettem - mondta rideg arccal.

- Lehet, de én szeretném valahogyan meg hálálni. - Nem kaptam választ, ami aszt jelenti, hogy hallgat?

-H ...- kezdtem volna el.

- Te, mint tudnál adni Sesshoumaru-samának amivel vissza fizetheted az életét?! - vágott bele a szavamba a kis youkai.

- Tudom, nem adhatok semmit, de jól tudok sebet begyógyítani és, ha megsérülsz, akkor be tudom gyógyítani. Ezért kérlek, had menjek veletek! - lehajtott fejjel mondtam, mert nem mertem ránézni.

-Te... - mondani akart valamit az a kicsi lény, de ekkor megszólalt Sesshoumaru.

- Mennünk kell! – mondta, és ez egy egyértelmű nemnek számított nekem.

Mikor elsétált mellettem megszólalt: - Gyertek! - felnéztem, hiszen csak én meg az a kicsi youkai volt itt, Sesshoumarun kívül. Annyira boldog lettem, hogy az arcomról le se lehetett szedni a mosolyt. Gyorsan oda futottam hozzá.

- Köszönöm. - ő csak ment tovább én meg mögötte indultam el.

- De...De....Sesshoumaru-sama! - mondta a kis lény, aki nagyon el volt keseredve, hogy én is velük tartok.