Az Ékkő titka

29.

Egy vásár közepén sétálgattunk. Telis-tele élettel, vidámsággal. Egy lény se volt itt, aki nem nevetett volna. Az árusok is üvöltöztek, hogy felhívják mások figyelmét. Egyik asztalán úgy csillogtak az ékszerek, mint amikor a fény megtöri a vízfelszínét. A másiknál mindenféle anyagból készült ruhák hevertek. Nők sokaságaik állták körbe őket. Nevettek és kacagtak, majdnem mindegyik kezében egy hosszúpipa volt, vagy egy legyező.

A zene megállás nélkül szolt. Énekletek, tapsoltak. A kedv csodás! Soha nem láttam még ehhez foghatót. Egy emberi faluban csak akkor van hasonló, ha valaki házasodik. De itt! Minden este ilyen lehet. Itt pihennek meg a yokai-ok. Már hallottam erről a helyről, mikor kicsi voltam, de nem hittem el.

Hirtelen egy jó illat csapta meg az orrom. Húst sütöttek pálcikán, és valamilyen édeséget is.

-Uram, kér egy kis finomságot a hölgynek? – jött hozzánk egy béka yokai. Egy békához képest termete hatalmas, és még ruhát is visel, a kezében meg egy pálcika volt rajta valamivel...Kemény, piros bevonat, de még soha nem láttam ilyet. – A ház ajándéka! – Hajolt oda felém, hogy lássa az arcom. Egy pillanatra összeért a tekintetünk, majd én jobban elbújttam Sesshomaru mögött.

- Nem. - Megfogta a kezem, és maga után húzott.

Célirányosan haladtunk valahova. Bár még mindig nem tudtam hova.

-Üdvözlöm, Sesshomaru nagyúr! – hallottam két női hangot. Két magas, vékony yokai nő jött el mellettünk. Úgy látszik, sokan ismerik Sesshomarut, hiszen mióta beértünk ide egyfolytában csak üdvözlik, és elállnak az útjából.

- Rég járt erre felé – szólalt meg az egyik. Sesshomaru két oldalára álltak. Jobban megszorítottam a kezét.

A két nő mintha nem is lettem volna ott, próbáltak elcseverészni Sesshomaruval, akit láthatóan ez zavarta, bár nem küldte el őket.

-Hogy van édesanyád? – kérdezte a jobb oldali, és a kezét Sesshomaru vállára tette. Valamiért ettől rosszúl éreztem magam. Miért ér hozzá? És ő miért hagyja?

- Nem jönne el velünk egy kis italra? Biztos jól esne. Beszélgetnénk, és más egyéb szórakoztató dolgokat csinálnánk – Csúsztatta a kezét fel a másik a vállára. Szúr a mellkasom! Ha ezt tovább csinálják...

Sesshomaru hirtelen megállt. A két lányra nézett majd ezt mondta:

-Csináljatok azt, amit akartok! – Majd elhúzott egy épület felé.

- Ezt nem hiszem el! – A két nő puffogva megindultak az ellenkező irányba. Végre!

Míg én hátrafelé néztem, észre se vettem, hogy Sesshomaru megállt. Neki ütköztem a hátának, ő erre rám nézett.

-Bocsánat. – Emeltem a kezemet az arcomhoz.

-Itt vagyunk. – Fordult előre, majd megindult a házba.

Magas ház volt. Az oldalai tele voltak lámpásokkal, és a teraszain nőkkel, akik nevetgélve beszélgettek, és mikor észrevettek mind ide fordultak, és összesúgta egymással. Ijesztően néznek. Szúrós a tekintetük.

Beljebb tértünk, ahol egy tágas terem várt ránk. Ide-oda szaladgáltak ajtóról-ajtóra yokai-ok. A legtöbbüknek medve fülei voltak, valakinek meg macska, vagy éppen nem volt állati füle. Szolgálók lehettek, mert a ruhájuk sokkal egyszerűbb volt, mint akik kint nevetgéltek. Akik kint az asztalok mögött álltak is hasonló ruhában voltak, biztosan ők is szolgaálók.

-Sesshomaru-sama! – Jött ki egy nő a velünk szembéli ajtó felöl. Hangja kedvesen csengett. – Mi szél hozott erre felé? – Állt meg előtte. – Ha jól sejtem a mögötted lévővel lesz kapcsolatos – mondta, majd Sesshomaru mellé lépett, és rám nézett.

- Ruha kéne neki – mondta Sesshomaru. Szóval ezért jöttünk, hogy nekem ruhát vegyen. Egy buta mosoly ült ki az arcomon. Még senki se tett ilyet velem. Akár mit mondanak, Sesshomarunak nagy szíve van.

- Rendben, rendben! – A nő kihúzott Sesshomaru mögül, és maga elé állított.

Haja aranyszívű volt, és egy hajtűvel volt felfogva az egész. Szemei lilás árnyalatúak, amivel megegyezik a kimonója is. A ruha ráomlott vállára, ezzel láthatóvá téve a mellkasát. Még soha nem láttam ilyen szép nőt.

Leemelte a fejemről Sesshomaru kimonóját, és végig mért. Majd szörnyülködve visszahelyezte a vállamra, és elém fogta.

-Nem értem a farkasokat. Mint ilyen ocsmány ruhákban jártnak. Nincs bennük semmi ízlés – ciccegett. – Sürgősen szüksége van valamire. Jó hogy jöttetek. – Tolt arra, amerről jött.

Több helységen át haladtunk, és közben ő próbált beszélgetni.

-Hogy hívnak kislány? – kérdezte.

- Ayume.

- Ayume?- Állt meg egy pillanatra.- Eh...Örvendek – mondta kissé bizonytalanul, majd kis szünetet tartva folytatta. – Színes szerelem, igaz? – Mosolyodott el.

Milyen színes szerelem? Ezen gondolkozott?

-Nem tudom...- mondtam.

- A nevednek ez a jelentése – mondta. Van a nevemnek jelentése? Nem is tudtam. Mindenkinek van vagy csak nekem?

- Az öné mi? – kérdeztem kicsit megszeppenve.

- Oh, tényleg, de illetlen vagyok – kuncogott. – Hikari, jelentése sugárzó fényt jelent. – Ekkor meg is állt egy szoba előtt. – Ide is értünk! – Benyitott.

A szemem elé tárult egy hatalmas szoba telis-tele, szebbnél szebb kimonókkal. Mindenféle színben pompáztak, de nem csak a kiakasztottak voltak, hanem tetőtől a földig kisebb dobozok sorakoztak. Sokkal szebb, mint a vásár maga.

A szemeim felcsillantak. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy hasonló helyre kerüljek.

-Olyan, mint egy állom igaz? – Mosolygott rám Hikari. – Válasz nyugodtam, amelyiket csak akarod – mondta, majd Sesshomaru felé fordult. – Nem igaz Sesshomaru-sama? – Nézett egyenesen a szemébe, és mellé sétált. Felém intett azért, hogy mennyek körbe.

Kicsit megszeppenve elindultam a ruhák felé. Mindenféle volt, jobb oldalt egy világoszöld alapon fehér bambuszok nyúltak fel a derekáig, és az ujjain. A mellette lévőn hullámok voltak, utána egy narancssárka alapon lila pillangók szálltak fel, és egy hatalmas pillangó volt a hátán, aminek a szárnyin szemek helyezkedtek el.

Sesshomaru:

Anyám sokat járt ide, Hikari talán az egyetlen, akiben Anyám megbízik.

-Aranyos kislány – mondta Hikari. Nem hagyta, hogy válaszoljak, és már egyből folytatta. – De ugye tudod ki ő? – Nézett rám szúrós tekintettel.